Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

Halász Péter–Suda Vilmos: Népi építészet és lakáshasználat változása a Börzsöny vidékén

díszes fa (25. és 26. kép). A helybéliek a homlokzaton levő, fából faragott díszí­téseket egységesen díszszarufának nevezik. Rendkívül változatosak ezek a fara­gások, két egyformát keresve sem találunk köztük. Abban mindenesetre meg­egyeznek, hogy hangulatosan és szervesen ékesítik a házak homlokzatát. Ott pe­dig, ahol a házfal fehér, egészen különleges élményt nyújt egyik-másik díszítés és saját, sokféleképpen változó árnyékának összhangja. Perőcsényben és Tésán a nyeregtetős házformának más változatát találjuk: az utca felőli részen a vízvetős, úgynevezett sültös homlokzat volt a legáltalá­nosabb, hátul pedig az egyenes, sövénnyel fonott {5. kép), vagy tapasztott fűfal. Néha a ház hátsó részén csapott (farazott) tetőt készítettek. Ezekben a falvak­ban egészen a II. világháborúig nem sokat változott a lakóház külső megjelenése, mindössze annyi történt, hogy a cserépfedés általánossá válásával több gondot fordítottak a homlokzat szegélyléceinek díszítésére (27. kép). Ez a sültös homlok­zat az északibb vidékek jellegzetes, „palóc"-nak vagy északi-magyarnak neve­zett házformájához hasonlít, de a vízvető méretei, így a homlokzat arányai is nem olyan egységesek, mint az északabbra és keletebbre eső területeken (22. és 23. kép). Az a néhány tésai ház pedig, amely a századforduló táján vagy azt megelőzően épült, még határozottabban viseli magán a „palócos" jegyeket, a felül csonka oromzatot (24. kép). A házformának — elsősorban a homlokzatnak — ez a területi elkülönülése úgyszólván az egyetlen olyan jelenség, amelyet a Börzsöny É—D irányú víz­választója befolyásol. Ugyanakkor azt is meg kell mondanunk, hogy a Perő­csénytől délre, például már Nagybörzsönyben sem érvényesül az északi hatás, a házak gyakorlatilag oromfalasak, csupán egy kis — egy vagy két cserépsor­nyi — vízvető emlékeztet a palóc formára. Mind a négy községben megfigyelhető, hogy a múlt század derekán épült lakóházak arányai mások, mint azoké, amelyek később, az I. világháború ide­jén készültek. Ez az eltérés különösen a fal és a tető viszonyában mutatkozik: a régi házaknál nagyobb volt a tetőzet és kisebb a falrész. A jelenségnek több oka van, a legfontosabb minden bizonnyal az, hogy a fal magassága az idők során növekedett, a tetőé azonban nem. A másik alighanem az, hogy a század­forduló után elkezdték szélesíteni a lakóházakat, ezáltal csökkent a tetősík me­redeksége, s ez — változatlan nagyságú tető esetében is — módosította az ará­nyokat. Végül meg kell említenünk még, hogy a régi, zsúpfedeles házak csüngő szarufái, és az eresznél lelógó zsúpfarkak eltakarták a falfelület egy részét, s ez — még ha csak látszólag is — a tetőzet javára befolyásolta az arányokat. Mind­ezek eredményeként a fal és a tetőzet magassága a múlt századi házaknál úgy aránylik egymáshoz, mint 1:1,6—1,7-hez, a húszas években épült házaknál pedig 1:1,3-hoz. A házforma változásairól szólva meg kell még említenünk, hogy a kölkezett szarufás tetőszerkezet elterjedésével — amire az első világháborút követően került sor — sok házhoz tornácot építették, illetőleg 'megszélesítették a korábbi falalját. Ez az átalakítás ugyancsak megváltoztatta a ház külső képét. A lakáshasználat A pitvar: Az udvarról, illetve a ház mentén húzódó tornácról (falalja) egyet­len ajtó nyílik a lakóházba, s az a pitvarba (pitar) vezet. A pitvar közepén hú­zódik a mestergerenda vagy más néven kürtőgerenda (Szokolyán muntlige­renda), amely a két oldalsó fal mellé rakott kőlábákra támaszkodik. Ez a ge­renda két részre osztotta a helyiséget: elöl volt a tulajdonképpeni pitar, mö­328

Next

/
Thumbnails
Contents