Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

Halász Péter–Suda Vilmos: Népi építészet és lakáshasználat változása a Börzsöny vidékén

nálni. Azokat, akik foglalkozásszerűen zsúpoztak, babkázóknak nevezték. Perőcsénybe és Tésára régen Nagybörzsönyből hozattak sváb embereket, akik „vereti födelet" készítettek. A rozsszaimából először a földön elkészítették a babkákat. (Szokolyán bábokat.) Ezt a munkát rendszerint hajnalban kezdték, mert akkor még vonódott volt a szalma, jobban lehetett csavarni, kötni. Összecsavartak egy kb. méter hosszú kötelet, s leterítették a földre. Ezután a babkázó vett egy csomag rozsszalmát, is a két végét megfogva, a közepét néhányszor megcsavarta (8. kép). Ráhelyezte a földön fekvő kötélre úgy, hogy az összecsavart rész (a zsúp feje) a kötél egyik oldalára, a szálas rész (a zsúp farka) pedig a másik oldalra került. Majd rálépett a zsúp farkára, s a kötéllel a fej mögött szorosan megkötötte (9. kép). Ezután összecsavarta a következő csomó szalmát, rátette az előbbire, s a kötéllel azt is összekötötte (10. kép). Ugyanígy összecsavarta és hozzákötötte a harmadik, esetleg a negyedik csomót (11. kép). (Perőcsényben és Tésán két, Diósjenőn három, Szokolyán négy csomót kötöttek egybe.) Fölemelte az összekötött szalmacsomókat, a lába közé szorította, s a kötelet alul áthúzva az egészet még egyszer szorosan átkötötte. (A fényképek Diósjenőn készültek.) Ez a három vagy négy összekötötzött szalmacsomag volt a babka vagy báb (Szokölya). Ezt letette a földre, és jól megtiporta, hogy tömött legyen (12. kép). Mielőtt föltették volna a babkát a tetőre, a farkukát elvagdosták, hogy egyforma hosszúak legyenek a szalmaszálak. A kész babkákat félretették, s végül összeszámolták, mert babkaszám fizették őket. Az ismertetett módon készült a fejesbabka, régebben csak ilyent használtak. A szegényebbek azonban már a XX. század elején, de főleg az I. világháború idején egyszerűbb, ún. feckefarkú babkát csináltak (Diósjenő). Ezt nem csavarták, hanem csak kétfelé hajtották a szalmacsomót, és úgy kötözték fel. A kétféle babkát gyakran együtt alkalmazták: az alsó sorba fejes babkát tettek, följebb feckefarkút. A fejes babka — mint mondják — jobb volt, tartósabb, szorosabban zárt, nehezebben ázott be, a vihar nem kezdte ki olyan könnyen, mint a feckefarkút; de ez utóbbit gyorsabban el lehetett készíteni. Az előre elkészített babkákat azután fölkötözték a tetőre. Ehhez két ember kellett. Az egyik állt a ház tetejéhez támasztott létrán, s a másik a földről egy rúdra (babkázórúd, adogatórúd) vagy vasvillára fűzve adogatta föl egyenként a babkákat (13. és 14. kép). A tetőn álló babkázómester a zsúpokat összekötő kötelet áthúzta a szarufákra szögezett rudak alatt, és a babkát jó erősen odakötözte, így a babka feje a léc fölé került, a farka pedig rájutott az alatta levő babka fejére (15. kép). A gerincre szalmát tettek (csúcsot), erre egy rudat fektettek, s azt ekelovakkal leszorították (16. kép). Az ekeló két V vagy X alakban összerakott és egy faszöggel átszúrt fadarab volt, és ezeket egymástól 0,80— 1,00 m-re helyezték el a tetőn.

29 Náddal ritkán és csak a századforduló idejétől fedték a házakat. Télen vágták, kévékbe kötötték, megszárították. A lécekre terített nádat hajlékony veszszőkkel erősítették föl, és mosófához hasonló nádverővel verték föl. A vizsgált községekben annyira nem volt szokás a náddal való tetőfedés, hogy a helybeliek közül csak a perőcsényiek értettek hozzá. Ha valaki nádaztatni akart — leginkább pajtát, ólat vagy pincegunyhót —, akkor a szomszédos községekből hivatott nádazó mesterembereket. Ha megvizsgáljuk a házak lefedésének módjára vonatkozó statisztikai adatokat, azt tapasztaljuk, hogy Szokölya ugyanúgy elüt a másik három községtől, 21* 323