Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

Ikvai Nándor: Földművelés az Ipoly és a Börzsöny között

83. kép. Pajta a lakóházzal szembeni telken (kő'falú, .szalmatetős, mögötte gyümölcsös, oldalában eke, borona, Perőcsény, F. 11 943) 84. kép. Kő- és vályogfalú pajta cseréptetővel, mögötte gyümölcsöskert (Perőcsény, F. 11 942) A rozsot ugyancsak a szérűn, cséphadaróval csépelték el. A kévéket egymással szembefordították úgy, hogy a kalászok összeértek, és a köteleket szétbontva elterítették (megágyaztak). 3—5 ember csépelt egyszerre, nagyon szép, csattogó ütemre. Legütemesebben öten ütötték. Ha egyszer jól végigverték az ágyást, a csépnyéllel alányúltak (hogy ne keveredjen a szála) és megfordították. Ha csak kevés rozs volt, ki-ki maga vagy a szomszédok összesegítve csépelték el, néha a télbe nyúlva.

143 A kicsépelt szalmát (zsúp) ölbe szedve hordták a leterített kötélbe, ahol összerázogatás után bekötötték. A zsúpkévéket a pajta sarkában vagy a padláson tárolták. A csép, kézicsép (csíp, Ipolytölgyes, 52. kép) azonos szerkezetű mindenütt. A nyél — mint az ember — 150—170 cm (Pilismarót 200 cm) hosszú, 3,5—5 cm vastag, cser-, gyertyán-, mogyoró, bocfa volt. „Elment az ember gombászni, csavarogni, mindjárt járt a szeme, amit jónak látott szerszámnak, hazahozta" (Kemence). A nyél felső vége gömbölyű, fejformára képzett, hogy foroghasson rajta a csépnyak, amit húzószíj rögzített. Nyersbőrből volt (őz, borjú, szarvasláb), 190