Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

Kocsis Gyula–Nagy Varga Vera: Perőcsény és Vámosmikola állattartása

18. kép. Egyes tehénfogat. Vámosmikola szűnt, és a fajtaváltás is viharos gyorsasággal ment végbe — 1911-re már nincs magyar marha —, és az állomány a felére csökkent. A perőcsényi adatok ennél jóval kiegyensúlyozottabbak. A különböző adatok összevetéséből kitűnik hogy a változások lényegében a mikolai uradalom állományában mentek végbe és a községet nagyon kevéssé érintették. A parasztgazdaságokban már a múlt század hetvenes eveitől az Ipoly-völgyi tájfajta volt a legelterjedtebb, amelynek jó tej elese, hizekonysága, jó hústartása lehetővé tette sokoldalú hasznosítását. Márpedig a tehenet igázták, fejték és minden évben igényt tartották a szaporulatra is (17—18. kep). A nagyobb, 10 holdon felüli gazdaságokban nem igázták, de a jo tejhozam és az évi szaporulat itt is fontos szempont volt. Általános gyakorlat volt mindkét községben, hogy a növendékállatokat másfél-kétéves korukig neveltek, majd betanították, egy-két évig dolgoztak velük, eladták. Amikor mar nagyon meghíztak, ellustultak az ökrök, eladták a diósjenőieknek patakiaknak, dejtáriaknak, akik krumplival tovább hizlalták. A betanítás idejének kiválasztásában a fő szempont az volt, hogy a nyári munkacsúcs idején már igázható legyen az állat. A kisebb gazdaságokban, ahol egyszerre csak egyet kellett járomba törni, az öregebbel együtt fogták be az üres, bekötött kerekű szekérbe. A befogáshoz két ember kellett, egyik irányította a növendéket a másik pedig a jármot húzta rá. Kb. egy hétig nem ültek föl a szekérre, hanem a tanuló mellett menve vezetgették. A betanításban a vezényszavakat (kerhö ne — járomba, cseles — jobbra, hajc — balra, hők meg te — állj) ismerő öregebb erosebb állat is segített. A nagyobb gazdaságokban, ahol egyszerre 2 db egy114