Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

nálom elsőként szülém, majd másodsorban mások elbeszélését, hogy ez a vád se érhessen, hogy másra hárítom az egyszerű emberi tulajdonságot. Nyáron gyűjtötte a gyógynövényeket. Egész patika volt a padlá- Apám füvei son. Csomókat kötött, sőt kévéket a szárított füvekből. Nagyon szerette az ökörfarkkórót, bilindek magot, sárga bojtorványt, fityfinget, porcfüvet, fodormentát. Szárította a bodza gallyacskákat virágostól. Ásta a nadragulyát, pokóparajt. Legértékesebbnek tartotta az ezerjó füvet. Ezt éjszakákon szedte, vagy korán hajnalban, amikor még a harmat is rajta volt. Sokszor panaszkodott, hogy ez az a fű, amelyet a boszorkák lelopkodnak. Erre vigyázni kell. Egész kincset látott benne, ha tudott szedni valamennyit. Űgy is hívta, hogy boszorka varázsvessző. Szép orgonaszínű lila virág ez, 5-—10 centi hosszú virága van. De a hegye volt az értékesebb, úgy is volt lecsipkedve. Ez mindenre jó volt: sebekre, teának, párolni, füstölni. Volt aki fülfolyásban szenvedett. Gunyhóvirág teát főztek, annak a gőzén gőzölték és csöppentették is a fülbe. Itatták belőle a beteget, imádkoztak fölötte, majd tüzet raktak szemétlapáton és arra csöppentették azt a vizet, amivel megmosták a fülét, ima közben. így gyógyították őket. Nem félt a fájdalmaktól, nyitott szemmel ment mindennek neki. Sebekre sót, Ha bármilyen sebet ejtett a testén, azt nem pólyázta be, vette a sót paprikát! és az erős házi paprikát, behintette sebeit. — „Hadd konzerválódjon, Julkám, így nem lesz semmi baj, nem fog kimatériázni, se nem prontosodik el." Vagyis nem mérgesedik el. — Ezt a furcsa hősiességet megkövetelte mindnyájunktól. Édesanyám egyszer aratás közben megsérült. Szoknyája beleakadt a kaszatakaróba és maga után rántotta a kaszát. A kasza belevágódott a lábaszárába, széjjelvágta 6 centiméter mélyen az alsó lábszár vastag húsát. Szegény összeesett a fájdalomtól, elborította a vér, ájuldozott. Ennek ellenére ugyanez volt a gyors segélynyújtás: besózta és paprikázta. Eszméletlenül volt szegény két órán át a fájdalomtól, de mesélte, hogy utána nem fájt. 4—5 napra össze is hegedt a seb. Ennek is én voltam a tanúja: Édesanyám nagy beteg volt, mentőt hívtak érte. Ez nagy szó volt abban az időben, 1935-ben. Budapesten a kórházba volt beutalva édesanyám. Délután 4 órára jött a mentő érte. Édesapám délben gondolta meg, hogy elszaladnánk a Völgyi Apám levágja rétre kocsival, hoznánk haza takarmányrépát. Akkorra visszajövünk, az ujját mire jön a mentő. Nagy sietve el is rohantunk. Nagyon vizes volt a talaj, de biztos két lova volt apámnak, behajtotta a rét belső végére. Meg is raktuk a kocsit répával. Elég jól süllyed a szekér, na meg a lovak is idegesen szedték a lábukat. Befejeztük és indulni akartunk hazafelé. Én remegtem a félelemtől, titkon sírtam, éreztem, hogy baj lesz. Na meg fájt az édesanyám nehéz sorsa. Felült apám a kocsira, ő is ideges volt. Olyan vészkiáltásokkal bíztatá a lovait, hogy rengett belé a táj. Én Összekulcsolt kezekkel szaladtam a kocsi után. Muszáj volt biztatni az állatokat, hogy meg ne álljanak a földön, míg ki nem ér az útra, mert lesüllyed a kocsi is meg a lovak is. Víz fakadt a lovak nyomán. Ki is vittek szegények. De az út pandalos, me(5* 83