Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

odaki éppen befejezte. Ez mind tapasztalat, amit elmondok. Az én apám erre engem 10 éves koromban már megtanított. Volt amikor mirigykórban voltak a lovak. Torkuk, fültövük bedagadva, bánatosan lógatták fejüket. Ilyenkor nem kapar, nem is hempereg. Olyankor varratott édesanyámmal zsákokból abrakostarisznya-formákat és az üstben főzette a medicinát: árpát, zabot, szénapernyét. Ezt melegen — hogy gőzöljön — kellett a tarisznyába rakni és a fejükre akasztani. Utána egy pici törött borsot és frissen reszelt tormát tett. Egy nap így raktuk, sőt másnap is, állandó váltással, harmadnapra elindult a váladék az orrlukon. Trüszköltek tőle, mint a hörcsögök, sőt az álluk alatt meg is fakadt. Erre azt mondta apám, hogy a csikónak a kehet ki kéne dobni fiatalon. Ha ezzel a kezeléssel nem hányta el a kehet, kehes maradt. A kehesség attól is van, ha olyan ló után iszik, amelyik beteg. Elkapja tőle, ráragad a bacilus, megfertőződik. Sok csikót nevelt apám, általában kettőt egyszerre. Szeretett velük bíbelődni. Ügy beidomította, csak éppen hogy nem beszéltek. Olyan csikója is volt, amelyik befordult patával született. Az orvos azt tanácsolta, hogy üsse agyon. Nem bírt felállni, a csülöknél nem volt az izom kifejlődve. Ezt is felnevelte. Két léc közé helyezte a lábait, olyan sín formában. Dudlizta. Minden nap 10 szem kockacukrot adott neki, egy éves koráig. Olyan szép ló lett belőle, még kaptás sem maradt, vagyis nem szedte kapkodva a beteg lábát, pedig mindenki azt jósolta neki. Harmatos füvet nem volt szabad adni, mert ettől is megbetegedett. Gyönge kukoricától és ettől, a harmatos fűtől kapja az egeret, ami a füle tövénél van. Volt amikor beöntést kellett adni üvegből. Keserűsót, vagy kamillát. Mindig úgy tette, hogy oldalt, a szájából kihúzta a ló nyelvét és ott tette be az üveget, mert így elharapni nem tudta és a légcsövébe sem került a folyadék. Zöldet, lucernát frissen vágottat sem lehetett adni a lónak, nem beszélve arról, hogy vizes, illetve harmatos legyen. Ezt külön megkérdeztem tőle, mert nem bírtam megérteni ennek a harmatos fűnek a titkát. Akkor amikor ő mindig arról mesélt, hogy éjszaka kint legeltették a réten a lovakat. Hát akkor is harmatos volt a fű! „Igen ám — hangzott a válasz, ott lassan legel — fiam — a ló. Volt ideje megrágni. A nyállal elvegyül a harmat vize. De ha lekaszálva kapja, tele pofával zabál, mohón eszik és így megbetegszik." Említettem már, hogy apám egyedül patkolta a lovait. Volt hoz- Lopatkolás závaló szerszáma is. Dobozszámra vette a patkószöget. Volt amikor odahívott, hogy adogassam a szöget, mert nem volt, aki megfogja a ló lábát. Egyedül fogta, ráhelyezte a patkót és egyedül ütötte a szöget is. Ha közel ért a szög az elevenhez, a ló azonnal rántott a lábán, ő sürgősen visszarántotta a szöget. Volt neki béka faragója, (lapos, nyeles patafaragó kés, vagy más néven hafnying) patkoló kalapács, annak szétállt kétfelé az eleje, azzal húzta vissza a szöget. Volt még: olyan is, amivel leveregette a szögeket, szögvágó, harapó és körömreszelő. Sokszor kellett helyreraknom ezeket a szerszámokat. Az úton talált vesztett patkót, leugrott a kocsiról, felvette, — „üsse kő! ha egy verésig állja a sarat, akkor is megéri". Mindig hidegen vasalt, nem 75