Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

kat, ki hogy tudta. Édesapám oda sem figyelt, mert a bácsival nem voltak beszélő viszonyban, mivel valamikor megsértette apámat. Valaki odaszólt: — „Ferkó bácsi, jöjjön már ide, hátha maga tudna valamit tenni velük — félvállról felelt apám: — Szégyelném, ha a lovaim nem vinnének tovább" — és tovább vágta a gallyfát a fejszéjével. Folyt a küzdelem a lovak körül, de eredménytelenül. A bácsi nem merte megkérni apámat, pedig már az emberek is biztatták. Egyszer el is indult, de csak nem mert odajönni. Hosszú idő eltelt, lassan elkészültünk mi is. Látta ezt a bácsi is, hogy apám a fát köti le, indulni akar. Minden erejét megfeszítette és odajött. „Ferkó bácsi! — Tessék szíves eljönni segíteni, el nem indul az a két átkozott ló." Halkan felelt apám: — „Ha befejezem elmegyek." Szólt nekem: — „Elmegyek Julkám, visszaadom neki, amit nekem adott." Odamegy apám, figyeltek az emberek. Elküldött mindenkit a kocsitól. Körüljárta a kocsit, megnézte a lovakon a szerszámot, megigazítá az istrángot, odament a lovak fejéhez, megsimogatta őket, megveregette a fejüket, majd felült a szekérre, fel a fa tetejére. Szóltak neki: — „Ne üljön fel Ferkó bácsi, úgy is nehéz szegény lovaknak!" — „Nagy szégyen az a kocsisra, ha nem bírják a lovai vinni!" Megfogta a gyeplőt, a két ló fújt, prüszkölt. Apám megemeli kalapját, megfűrészeli a lovak száját a zabiával. Felágaskodott a két ló, édesapám kieresztette ostorát, de nem rájuk, csak felettük, csattogott két magyarosat. Mégegyszer felállt a két ló, majd nekifeszült a szügyük, megindultak. Ropogott a szekér! Édesapám nagyot kiáltott, megfeszítette a hajtószárat, s mint a vihar úgy vágtatott el mellettünk. A bácsi lemaradt, mint a borravaló. Apám nem állt meg, sőt alávágott a hasuk alá, jól megzavarta őket, kb. másfél kilométeren, hazafelé. A bácsi szaladt a kocsi után. Amikor kiértek a partra, megfordította apám a lovakat, visszahozatta magát, ahonnan elindult. A bácsi csak gyalog ügetett utánuk. így adta vissza apám a sérelmét. Visszaértek hozzám, leszállt a kocsiról, átadta a gyeplőt. Vizes volt a két ló, de még a bácsi is. Jó, erőteljes, kissé pocakos volt szegény. Nem mert felülni a fa tetejére, hogy nem indulnak el vele. De apám rákiáltott, azzal a szigorú modorával: — „Ilyen gazdát a ló farkához kénné kötni, aki nem mer a bakra ülni! Üljél csak fel, majd én szólítom a Sárgát, meg a Kesét." Fel is ült a bácsi, de már neki is elindultak a lovak. Olyan erős volt apám, hogy a lovait is a földhöz vágta; — igaz ötletes módon. A zabla alá nyúlt, ami a szájában volt, kihúzta a nyelvét, megcsavarta, hüvelykujját a nyelv alatti porcba nyomta. Azonnal roskadt a ló. Egyszer fogadásból 1 q cukrot elvitt 30 lépést a foga között. Beleharapott a zsákba, kézzel nem nyúlt hozzá, csak a szája és a nyaka erejével. Egy hordó sör volt a nyeremény. Igen haragudott a csendőrökre — mint orvvadász — biz megvolt az ellentét. Többször összetűzött velük. Nem bánta, akármibe is került a büntetése, de a bosszút kitöltötte rajtuk. Még most is van bírósági hivatalos papírom egy köteg. A jegyzőt többször kilódította a községházáról. Utána ment a bíróságra. Ez neki olyan természetes volt, mintha a boltba ment volna. Járja a világot Szüleim teljesen különböző természetűek voltak, azért is volt nézeteltérés közöttük. Édesapám azt szerette volna, ha édesanyám is 68