Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

A lovakat ő gondozta; már az olyan szilaj fajtákat, akit senki Katonalovak más nem mert. Vasalásnál pláne nem merte senki a lábát lefogni, olyan rugósak voltak. Neki volt valami olyan tulajdonsága, ami hatott az állatra. Akkora hangon tudott rákiáltani, hogy a ló dübörgött a jászol előtt. Fel is vette a ló lábát, akármilyen rugós volt. Sőt egyedül is ráverte a patkót. Ezt én szememmel láttam, mert a mienket mindig ő patkolta. Én adogattam a szögeket neki, ő pedig a hóna alá vette a ló lábát és szögelte a patkót. Szegény ló csak akkor mocorgott, ha puhába ment a szög, nem a patájába. — ,,Az jó volt, mikor jöttek értem a fogdába — mesélte. Az őrmester úr gúnyos, gőgös arccal »szép hangnemben« beordított: — »Te Isten gazembere! — így hívott. Jöjj és vasald meg azt a pár lovat.« Ilyenkor el is engedték a büntetésem." — Lehet, hogy bíztak abban is, hogy valamelyik ló megjavítja szegény apámat. — „Megvasaltam nekik, ette a penész őket, mert úgy álltak azok a barmok, mint a szelíd menyecskék" — monda apám. „Csodálkozott az istállómester, hogy: »mit teszek velük, hogy nem rúgnak, — mi közelébe sem mehetünk.« — Mosolyogva válaszoltam: »Az az én dolgom!« Ez az igaz valóság. Errefel kaptam egy még kegyetlenebb lovat, mely a főhadnagy becelova volt, csak nem lehetett megpucolni. Ha egy ember bement az istállóba, a plafont verte a két lába, úgy rúgott. Ez volt a büntetésem, nem a fogda. Nem is kellett, mást tennem, csak ezt a lovat tisztán tartani, betörni, vasalni. A főhadnagy megígérte, hogy elfelejt mindent, csak szelídítsem meg. — Nyeregbe jól ment — mesélte apám —, csak embert nem tűrt meg maga mellett. Kitüntetés volt ez részemről, mert tudtam, hogy ez engem úgy megszeret, hogy el fog állni a lélegzetük. Az is történt. Egy hét elteltével csodájára jártak, de nem azért, hogy mindenki megsimíthatta volna. Azért, hogy senki másnak, de nekem lefeküdt. A főhadnagy úrnak ezt mutattam be. Nem is hagyott az engem többet bezáratni, mert olyan ló nem volt több az ezrednél. Ez a szegény pára szerezte vissza a becsületemet. Nyerítve keresett, amikor elvitte a gazdája, de ha én ráültem, kétlábbal járt. Egy óra alatt megjártam vele Galgamácsát. De az állatok nyelvén is tudni kell! Nem árultam el nekik soha, hogy mit tettem velük. Volt időm velük foglalkozni, hiszen más dolgom nem volt. Amikor a leszerelés bekövetkezett és kezemhez adták a kiskönyvem, volt szöveg, letolás bőven, elmaradt az elismerés." Ismét Galgamácsán lett nagylegény édesapám. Fájt neki a sze- Apám szerelmi relmi csalódás. Olyan bosszút szőtt visszavágóként, melyet ő is meg- bosszúja keserült. A kapcsolatot nem szakította meg azzal a kislánnyal, de elhatározta, hogy nem fogja elvenni. így kiszemelte élettársként édesanyámat. Említettem már, hogy fiatal, kis szerény lányka volt. Nagyszülei nevelték. Édesapám a hatalmas taktikájával elcsábította, ígéretei csodásak lehettek, mert szegény abba is beleegyezett, hogy azzal a kislánnyal fenntartsa a kapcsolatot addig, míg őt el nem veszi, így két kislánynak udvarolt. Este korán ment az elsőhöz, utána szegény anyámhoz (és így énekelte) : 61