Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

Cselő, Bimbó, hajsz ide te, Viola Nézd a gatyám térdig jár a hantokba Usztökém az ekevasat csiszolja Itatásra babám a vizet húzza. Szerette apám a szüleit, félt is tőlük, mégis mindig rosszban törte a fejét. Iskolai végzettségét nem tudom. Nem nyilatkozott róla, én meg tiszteletben tartva személyét, nem kérdezősködtem. Okos ember volt, nyílt eszű, bölcs tanácsadó. De sokszor elmondta, hogy az ő eszén csak egy ember tett túl, de több senki nem járt túl rajta. — „Gyermeknek nagyon rossz voltam, Julkám. Az iskolában még óra alatt is pipáztam a pad alatt. Sokat voltam bezárva a fáskamrába. Tojást loptam, vettem rajta pipadohányt. Szomszédunkban lakott egy kereskedő zsidó asszony, özvegy volt, én jártam neki tüzet rakni. Attól is kaptam sokszor, mert ő tojásért adott dohányt. Nem kérdezte soha hol vettem, örült ha vittem neki. Édesanyám figyelmeztette, hogy — »Dolli néni nehogy vegyen Ferkótól tojást, dohányt ne adjon neki, mert én bosszút állok érte.« Meg is ígérte neki Dolli néni, mégis adott. De egyszer megjárta velem ő is, mert kinn ültette meg a kotlóst a fészerben. Én megláttam, ahogy a gyújtóst szedtem a tűzre. Másnap kiszedtem a tyúk alól, beraktam az ingembe és eladtam neki. Kaptam is érte egy ingderék dohányt, gyufát. El is tartott egy pár nap. Egyszer jött anyámhoz Dolli néni ájuldozva. — »Dudás néni az a csirkefogó Ferkó megvetette a saját tojásaimat! Kiszedte a tyúkom alól, már csibe is volt benne ! Üsse agyon ezt a gazembert!« Fülemnél fogva húztak elő a bátyáim. De az édesanyám bölcsen felkiáltott: — »Hála Istennek! — nagyon jól tette! Dolli néni, minek vette meg tőle? Maga ad alá lovat! Takarodjon ki innen!« Hej csillogott a szemem! Na ezt megúsztam! Boldog voltam, de ez csak addig tartott, míg Dolli néni becsukta a kaput, aztán volt hadd el hadd ! Szolgálatba lépett a nadrágszíj ! Ismét az asztallábánál kötöttem ki. Nem is kaptam vacsorát sem. Én aztán nagy bosszút forraltam Dolli néni ellen. Tudtam, hogy a pincében van nálunk három libájának a mája és a töpörtyűje. Na megállj!, ezt megeszem! Reggelre jól ki voltam éhezve, besurrantam a pincébe. Egy nyomorult macskát betettem, ami Dolli nénié volt. Villával a szelelő lukat megkapartam, mintha ott ment volna be a macska. Loptam a májhoz kenyeret és kipótoltam vele az esti koplalást. Jött Dolli néni a libamájért. Bizony fájtak az én kolbászaim is, amit a nadrágszíj szabott. De a látvány, ami lerendeződött, az behegesztette a sebeket. Kapott a cica is, mert meggyőződött Dolli néni arról, hogy hol ment be a macska. Sőt, még édesanyám mondta is neki: — »Lám, lám miért nem ád enni a macskájának? Mindig nálunk van a szerencsétlen! Én etetem. Már régen elpusztult volna, ha nem adok enni neki. Ott sír az istállóban, ahogy fejem a tehenet, érzi a friss tejszagot. Ott a lábas, amibe szoktam neki önteni.« Dolli néni fájós szívvel elballagott. A cicáját elcsapta, miénk maradt, de többet hozzánk nem hozta a libamáját." így növekedett az én jó édesapám. Ilyen furcsa história többször előfordult vele. 56