Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

Ahogy visszaemlékezem, egész, kiskorom óta szerettem rajzolni. Nagyon szerettem! Most is előttem vannak az esetlen húzások, amit bárhova odarajzoltam. Ha ceruza került a kezemhez, csak rajzoltam. Szegény édesanyám imakönyvét is telerajzoltam, ha hozzáfértem. Palatáblám volt és palavesszőm is, csak ezt nem értékeltem. Bármit festettem rá, le kellett törülni, nem tartalékolhattam, mint később a papírt. A rajzolás tolvajként kísért az életem minden napjában. Ha valamirevaló papír került a kezemhez, arra azonnal pingáltam valamit. Az utca porában, bárhová haladtam rajta, ott nemcsak a lábam nyoma maradt, hanem kezemé is. Libabotommal, ahogy mentem a libákhoz a legelőre a porba rajzoltam. Ha tisztásra kerültem, abban a pillanatban rajzoltam. Rajzok a tökön A kukoricásban a tököket, amelyek még gyöngék voltak, telerajzoltam. Alája szöveget írtam. Ezt élveztem a legjobban, mert ősszel, ahogy beért, a rajz és az írás kiforrott rajta, és szép mintás tök nőtt belőle. Később idegenek kukoricásába, szomszédokéba is pingáltam. Ez részemről igen élvezetes volt, csak azért, mert másnak a tulajdona volt. Szerettem volna a lelkébe látni, hogy mit is gondolt akkor éppen, amikor levette a tököt?! Nem tudta, hogy ki volt, aki ráírt. Mindenesetre én az illetőnek lelkemből örömet akartam okozni. Csak az nem biztos, hogy ő értékelte-e?! Ugyan mi érték van egy tökben! Csak annyit ér a növény, amit megszolgált. Én, a jelentéktelen munkámmal nem tettem azt értékesebbé. Dehogy is! Csak a mosoly, ami akkor megjelent az illető arcán — ha láthattam volna —, nekem az kincset jelentett volna. Másnak örömet szerezni, vagy derűt az arcára. Mert érdekes volt maga a növény, tele motívumokkal. Ez a növény oly kedves, és szépen érdekes. Amikor egyéni gazdák voltunk, 4.—5 kocsival termett. Mert az állatok szerették és takarmányt pótolt. Jó érzés volt látni, amikor hordták haza a szekéren, hogy az ilyent a tetejére tette a gazdája. Tehát, ha őszinte akarok lenni, szenvedélyemet ráerőltettem másokra. Ki is gondolta volna, hogy a gyermeki játék egyszer erőltetés nélkül is sok arcra mosolyt és kedves derűt varázsol. Ha papírra készítettem valami értékesebb rajzot> azt természetesen eltettem. Lehet, hogy nem is azért, mert a rajz teljességében tetszett, dehogy, csak egy vonal! Például igen megbirkóztam az elején egy-egy figurával. Ha a véletlen úgy hozta, hogy sikerült egy arc vagy láb, azt azért mentettem meg, hogy ha szükségem lesz, a következőnél elleshessem róla. Ha megfelelt számomra valamelyik figura, azt egy rongydarabra rajzoltam, és ki is hímeztem. Egyik szobasarokban volt kiállítva. Bartók és Kodály 7—8 éves lehettem. Libákat őriztünk a domboldalon, ahol egy tanár úr gémeskút állt. Többen játszottunk kislányok, amikor megállt két ismeretlen férfi. Félig cserkészruhába voltak öltözve, hátizsák a hátukon, meg valami útitáska féle. Odajöttek hozzánk, igen kedvesen szóltak hozzánk, majd ők is leültek a pokrócunkba, ahol kacsóztunk kavicsokkal. Meséitették velünk a kacsózás formáját, később az egyik a zsebébe nyúlt és promencli cukorkával kínált. Ez apró, piros és fehér, kámforos, puha cukorka volt. Énekeltettek bennünket. Pontosan nem emlékszem, mit, de valami témához illő lehetett. 48 Mindent telepingáltam