Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

berekét a szomszéd házáról, hogy ne azt locsolják, ami nem ég, hanem az övét, ami ég. Három eladó lánya volt neki, ott sírtak az utcán. Benn égett a staférung, sok-sok párnával. Szomorú emlék ez, de ma már talán a tűz sem annyira égető, mint akkor. A harang még ma is furcsán szól, ha félreverik, de nem anynyira megdöbbentő a szava. Megbecsült ember volt az éjjeliőr, hiszen az egész községre vigyázott. Különösen, ha éber és. figyelmes volt, mindenki magáénak tartotta. Ö is ismert mindenkit. Volt rá eset többször, hogy felköltötte az alvó gazdát, ha az éjszakai csöndben feljajdult valamelyik istállóban az állat, esetleg ellett, illetve borjadzott a tehén. Ilyenkor vészhangon ordít, bőg az állat, de a gazda alszik, nem hallja meg. Volt amikor elszabadult a ló, vagy beszakadt a padló alattuk, ott fetrengtek nyerítve az éjszakában. A figyelmes bokter olyankor addig ütötte a kaput, amíg fel nem ébredt valaki és ki nem jött. Hálásan megköszönte a gazda, sőt honorálta is a figyelmes bokter ébresztését. Falusorja A bokter és a trázsák járták az utcákat. Sorrendbe került a trázsaság mindenkire. Négy ember volt hajtva trázsára minden éjjel a bokter mellé. Ezt a társadalmi munkát akkor forspontnak, vagy falusorjának nevezték. Ezek az emberek őrt álltak az alvó emberekért. Mindenki kötelességének tartotta a pontos megjelenést. Volt trázsaellenőr is az esküttek közül, amelyikre sor került. Ha valaki nem állt ki trázsának, azt bírságolták. Sőt még a csendőr-őrszolgálatnál is nyilván voltak tartva a megnevezettek. Megosztva járták az utcákat, ha valahol észleltek valamit, egymásnak jelt adtak. Ha sötét volt az éjszaka, lámpással jártak, amiben gyertya égett. Később bejött divatba a viharlámpa. Az igazi fényt a hold biztosította, ha egész volt. Eszményképem Panna néni meséli 81 éves fővel, mennyire különbözött az ő fiatal élete a mostaniakétól. Én az ő életformáját 30 évvel később követtem majdnem azonos formában, csekély eltéréssel. És mégis más az íze az ő száján keresztül. Az eszményképem ő volt, — hiszen sokszor megemlítem őt. Sok szépet és jót láttam tőle, egész gyermekségemtől mostanáig. Minap mesélte fiatalságát, az akkori udvarlások módját, öt is sokan akarták és szerették volna, amit el is lehet hinni, mert 81 éves korában is szép asszony. Emellett derék is volt, ami a falusi lánynak a címere. Ott nem a karcsú és sikkes alak érvényesült, hanem erős lábak, karok, csípőcsont, olyan, aki bírja a batyut vinni. A régi öregek úgy értékelték az erőteljes menyecskének valót, ha látták, hogy jó vastag lábai voltak: „Ha Magyarország ilyen lábakon állna, nem kőne félni az ellenségtől. Ez aztán nem ijed meg a maga árnyékától! Megél még a jég hátán is! Ebből aztán stramm menyecske lesz!" — mondták. Panna néni ilyen volt. Neki is jutott azért a rosszból is, éppen úgy, mint annyiunknak, de ki kellett bírni. Ezért bír még ma is dolgozni, de emellett még milyen az a megcsodálni való akarat, ami benne él ! Neki nem csak egy nap a világ, mint ma sokunknak. Mindenben kincset lel, „rosszba keresi a jót". Megbecsül mindent és mindenkit. Édesapám típusú, jó őt látnom. Ezt a bokter és trázsa történetet tőle hallott kedves emlékekkel szeretném befejezni, mert ez azonos az enyémekkel. Hogyne érteném őt, hiszen én is így láttam, csak a legények már guba nélkül álltak 234