Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)
Férjem nagyapja, kit Vankó Jánosnak hívtak, igen szerette az unokáját, mivel egyedül volt fiúgyermek. Egy nővére volt, Julianna, két húga: Mária és Erzsébet. Ez a nagyapa, bárhol talákoztam vele, mint gyermek köszöntem néki, ő nagy hanggal fogadta és így szólt: „Szépen tudsz köszönni, kislányom, te leszel majd a menyünk." A férjem édesanyja — illetve anyósom — is mindig azt mondogatta, hogy a menye leszek, ha megnövök. Férjem igen morcos gyermek volt, ha heccelték. Annál jobban mondogatták néki, hogy a „Juló a szeretőd". Mi lett a vége? Rajtam töltötte a mérgét. Pajtásom volt a húga, Mária. Egy év volt közöttünk, de egy utcában laktunk, pár ház különbözettel. Többször együtt játszottam a többi lánypajtással. Voltunk vagy nyolcan. A fiúgyerekek szintén. Közöttük a férjem is. Tényleg azt mondhatom, együtt nőttünk fel. Én tizenkilencben születtem, férjem tizenhatban. Ismertük egymás tulajdonságát. Ö nem volt nékem játszópartnerem, mert kimutatta bosszúját, a játék közben is, azért, mert azt mondogatták neki, hogy én leszek a szeretője. Közvetlen szomszédunkban lakott a keresztanyja, akinek több gyermeke volt. Oda szeretett járni játszani. Ott is volt nekem barátnőm, Pesti Juliska. Még azokat is ellenem heccelte. Egyszer átcsaltak hozzájuk és becsuktak engem a kamrába, ezekkel a bosszúhangokkal: — „tudd meg, nem is leszel a szeretőm, többet ne is gyere hozzánk, se oda, ahol én vagyok". — Este, amikor jöttek haza a szüleink, akkor jöttem ki, mert csak akkor engedtek ki. Nagyon féltem tőle. Sok barátja volt, és azok is éreztették velem. Oda nem is mentem játszani tízéves koromig, ahol a férjem volt. Egész más társaságban játszottam. Gyermeki Tizenegy éves lehettem, amikor odajött a barátaival, ahol én játbarátság szottam. Megláttam őket, azonmód hazaszaladtam. Nagyon féltem tőlük. Ö már tizenhárom éves volt és tudta, hogy félek tőlük, menekülök. Egyszer úgy jöttek oda, hogy én nem vettem észre és nyugodtan játszottam tovább. Észrevette, hogy ott maradtam. Azonnal szólt a legjobb barátnőmnek, hogy mondja meg nekem, nehogy hazamenjek, mert ő engem nem bánt. Éppen kendermorzsát játszottunk. Odajött hozzám és engem kért fel játszani. Ügy megijedtem tőle, hogy nem tudtam lépni sem. Rám szólt az ő modorával: „Nehogy haza szaladj! ne félj tőlem, én nem bántalak." — Megkezdődött a gyermeki barátság. Ügy mintha mi sem történt volna, elfelejtettünk mindent. Folyt a gyermeki játék tovább, napról napra, évről évre. Tizenkét éves koromban kimaradtam az iskolából. 1931-ben. A kibékülés után mindig a legjobb barátságban voltunk, megfértünk egymás mellett, sőt többször elpanaszkodtuk egymásnak minden sérelmünket. Egész 1935-ig. Ezután mindig komolyabbra vált a barátság közöttünk. Sok gond, nehézség játszott közre a mi barátságunk ellen. Férjem tizenhat éves korában elvesztette édesanyját, aki harmincnyolc éves korában halt meg 1933-ban. Édesapjuk hadirokkant volt. Elég nehéz volt a körülményük. Erzsi húga nyolcéves volt, Mária tizenöt. Nővérük, Julianna volt férjes, aki menyecskeként távol volt tőlük. Ezért elég nehéz gyermekkora volt. 20