Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)
A hordáshoz azért szedték szét a szekeret, mert hosszú, könnyű oldalt tettek fel, hosszú nyújtóval toldották meg a kerekeket. Keresztfát helyeztek a két oldalra, amihez két hosszú rudat erősítettek fel, amit vendégrúdnak hívtak. Arra két rudallókötelet kötöttek, ponyvát is húztak ki a kocsi oldalaira, hogy a szem belepörögjön hordás alatt, aminél az ismerősök szintén összesegítettek. Cséplés Valamennyi munkát felülmúlt a cséplés. Szeptember derekán van a búcsúnk, de még a koronái gépek mindig zúgtak. Ennek hallatára bizony a hideglelés rázza az embert, ha belegondolja magát abba a rettenetes, kínos helyzetbe, ahogy a cséplőgépnél dolgozott. Hát azt kifejezni sem lehet talán! A lányok leginkább a gép tetejére mentek kévét vágni. A legények a kévét hányták villával a gép tetejére. Ha többen voltak, akkor váltották egymást. 18 ember kellett a géphez munkásnak. Három kévés kazalra, két-három a zsákokhoz, három a szalmás kazalra, egy kévevágó, két-három törekes, hat szalmahordó. Ahogy tépi a gép a szalmát, azt úgy kell rohamosan hordani. Lányok, asszonyok odasorakoznak, de bizony ha a hat személy közül egy is áll, nem bírják elhordani a szalmát. A lányoknak úgy jó a szalmában, ha van ott három-négy markos férfi is, aki egy petrencét felszúr a villára. Akkor van idő szusszanni is, de különben nem bírják. Felakad a szalma. A törekben nem nehéz a munka, de irtóztató por van. Az a por rettenetesen csíp, meg lehet tőle fulladni. Ügy is hívják, hogy méregluk. Mindig a gazda vállalta közös megbeszéléssel: ,,Ha beállsz nálam a lukba, én is beállok tenálad." Tehát ez kölcsönös alapon ment. Nagyon meg kellett az embernek tartani mindenki elismerését a jó munkája elvégzéséért, mert akkor jövőre nem hívták meg gépelni. Ezt nevezték kaláka cséplésnek. Rokonok, jó barátok, szomszédok összeálltak és együtt dolgoztak. A falusiak ezért kedveztek egymásnak; sütöttek, főztek ez alkalommal. Amikor leállt a gép rostát váltani, a háziasszony hozta a frissen sült kapros, túróslepényt, amit éppen akkor szedett ki a kemencéből. Utána jó hideg szódás fröccsöt, és ment a munka tovább. Amikor délben mentek haza ebédre, úgyszintén kínálták az embereket. Olyan is volt, hogy több mint felét el sem engedték, hanem beterelték ebédhez a hűvös szobába. Akit megtisztelt a gazda, behívta, de annak ezt viszonozni is kellett. Olyan ünnepies volt, nagyon szép és családias. Például a gépész és a két etetője azok mindig ott étkeztek, ahol éppen ment a cséplőgép. Édesapámnál mindig daloltak a munkások, ő vödörrel hordta ki a bort nekik. Mellé helyezte a bögrét és merített, akinek éppen kellett. Ha estére nyúlott ki a munka, mert délben jött a gép, nálunk volt a vacsora. Ott aztán éjfélig elszórakoztunk. Mindenki mesélte az élményeit. Olyan hangulatos volt ez, hogy egész esztendei téma maradt. Voltak törzsvendég munkások, pl. Nagy Kuruc Jóska bácsi, Kerti Tóth István bácsi. Ezek voltak a jó mesélők. Apám kiállt a „Háry János dolgaival", szórakoztunk egy-két óráig. Vankó József volt az állandó gépésze, ahogy én emlékszem, annak egy bódogi fiatalember volt az etetője, Zólyomi Józsefnek hívták. Egyszer kihallgattuk — úgy adódott —, ahogy biztatta az új etetőtársát. — „Meglátod Jancsi, itt olyan vacsorát eszel, és túróslepényt, hogy a faluban sehol 170
