Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

nek volt az ágyazás mellett pelyvása, még a nyomtatott szemet is alátakarította. A garmadát zsákokba rakták s a falu szélén álló dombokra — amit Zsidó hegynek hívtak — vitték. Ott ponyvát terítve, ha volt, kiöntözték és falapáttal dobálták magasba, hogy a pelyvát elvigye a szél. Amikor megtisztult a szem, ismét zsákba szedték és hazaszállították. Abban az időben zsák sem sok volt egy-egy háznál. Két-három zsák ha volt házanként, azzal kivitték és haza is hozták a szemet. Odahaza verem volt készítve a földbe, ott tárolták a gabonájukat. Sőt nem is az udvaron ásták a vermet, hanem az utcán a házuk előtt, ha az dombos helyen volt. Emlékszem, hogy a nagyapám veremjét édesapám tömte be, amikor férjhez mentem. Jóformán egész búcsúig (szeptember közepéig) ezzel dolgoztak, kukoricatörésig. Igaz, hogy nem voltak akkor olyan nagy termések, hiszen az egész határt be sem vetették. Amelyik földbe búzát akartak vetni, azt pihentették, ugarnak hagyták. Odajártak ökröket és teheneket legeltetni. Egy évig pihent, az állatok járták, trágyázták, majd ősszel elvetették búzával. Rákövetkező évben árpával. Kukoricát nem sokat vetettek az elődök, azt is csak a siker talajokba. Űgy tartották, hogy tönkre teszi a földet. Itt már pontosan nem tudom a gyermektennivalókat. Édesapám csak az ökrök őrzéséről mesélgetett. Arról, hogy hívták az ökröket, melyeket nótaszóval terelgetett: Cukri Perkó, hajle no, Rózsabimbó menj le no, Cselő, Csákó, Viola, Hojsz ide te csoroszlya. 165