Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

Sok szép cifra ruhájuk volt a lányoknak, nekem kevésbé. Apám nem költött, csak arra, ami éppen kellett. Pedig nagyon szeretett engem, csak a cifra rongyot nem értékelte. Ha szóltam, hogy a pajtásaim szebben voltak öltöztetve, mint én, akkor ezt a választ kaptam: — „Ne is törődj vele Julókám, nem a cifra tányért nézik, hanem azt, hogy mi van benne. Nem a sallang teszi az embert, hanem a jellege". Nem is tudom, hogy miért, de én is túl érzékeny voltam, ahogy visszaemlékszem egész kisgyermekkoromra. Minden bántott, minden érdekelt, mindig többet akartam, mint volt. Nélkülözni mi nem nélkülöztünk, anyagilag el voltam látva bőségesen mindennel. Édesapám jól gazdálkodott, sőt kereskedett és fuvarozott is. Nagyon tehetséges volt ebben. Nagy konyhát vezettek abban az időben. Négy db hízót is ölt egy évben, mert napszámosokkal dolgoztatott, mivel nem volt családja, aki segítsen. Azoknak pedig enni kellett. Édességet sokat hordott nekem a vásárokról, piacokról, búcsúkról, vagy valami jeles alkalomkor. Ebből én nem szenvedtem hiányt, de ez nem pótolta a szép szalagot, a szoknyát és a blúzokat. Szívesebben lemondtam volna a cukorról, csak cifrán járhattam volna. (Úgy nevezték azt a személyt, aki csinosan járt, sok szép ruhája volt, hogy cifrán jár.) Akik pedig cifrán jártak, azok nem mertek jól élni. Ügy tartották a faluban az emberek, hogy nem látják azt, amit eszünk, de azt igen, amit felveszünk. Spóroltak nagyon, mindent a piacra vittek, hogy pénzük legyen. Másként nem telt volna rangos ruhára. Baromfit nem mertek levágni, tojást sem ettek túlzottan, csak éppen hogy. Annak volt tekintélye, aki sok portékát tudott értékesíteni. Pajtásaim azért meg is gyűlöltek, hogy nekem mindig volt cukorka a zsebemben. Ha nem osztottam meg velük, hazazavartak. Kiközösítettek. Ha elosztottam, nekem nem maradt. Igaz, nem kellett volna nekik mutatni, de én is gyermek voltam és hiú, mint a többi. Valamivel én is dicsekedni akartam, de ez csak a gyűlöletet szülte. Szegény apám oltotta ezt belém: — „Mutasd Julkám meg nekik, de ne osszad szét. Nekik ez nincs, neked pedig van. Ök hadd koplaljanak cifrán. Ha azt mondják, hogy neked miért nincs új szoknyád, azt mond: majd lesz nekem is annyi, amennyinek lennie kell. Fölösleges rongyra nincs szükség. Enni-inni kell fiam, mert akkor nem rongyul le az ember." Nálunk bizony italból volt bőven. 25 hektó bora is termett édes- Híres apám apámnak. Tőle még a koldus is dalolva távozott. Ő is nagyon szerette ! Három-négy litert is elfogyasztott naponta. Vizet talán nem is ivott. Azt tartjuk, hogy az alkohol megöli az embert, de ő ennek ellenére is kilencvenöt évet ért meg. Szegény — emlékszem — ő költött reggelenként ágyamból: — „Julkám talpra! kell menni a libákhoz! Frissen ugorjál fiam! Míg felöltözöl vágok neked kenyeret!" És mire felvánszorogtam, elkészültem, hozta a libabotomat. Egy karéj kenyeret a kezembe adott, amelyet pálinkával megöntözött. így bocsátott útra. El is fogyasztottam míg kiértem a libákkal a tarlóra. Még abban az időben a kenyér is számított. Nagyon édes volt A kenyér a kenyér, különösen ha mástól kaptuk. Voltak szegényebb gyerekek is, akiknél soha nem kaptunk kenyeret, pedig megettük volna, mert ahány ház, annyi ízű kenyér volt. Mindenki maga sütötte a kemen15