Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 3. Szentendre, 1975)

Művészettörténet - Horváth Béla: Kernstok Károly „Hazafelé” c. képéről

alól is erőteljesen kiütközik. Maga az a tény, hogy az alakok rajzilag meg anynyira sem részletezők, mint Millet-é, aztán hogy plasztikájuk ellenére sem ugranak úgy ki a környezetükből, s térileg a kép körülöttük tulajdonképpen nincs kimélyítve, Masaccio freskófestészetének, nevezetesen ez Ádám-Éva-jelenetnek ismeretére vall. Egy apró, de annál érdekesebb momentum, minthogy szerfelett árulkodó, nem maradhat említetlenül. Ez a feltátott női száj motívuma, amely tartalmában is hasonló, amennyiben — más-más indítóokból ugyan és más mértékben — fájdalmat fejez ki. Éva és Kernstok hátsó nőalakjának feltátott szája nehéz, vonszolódó járáshoz és járás közbeni beszédhez kapcsolódva jelenik meg, mégpedig úgy, hogy bár mindkettőjük feje kissé oldalra dől s azonos irányba, egyikőjük sem társához fordulva, hanem a maga fájdalmában elmerülve nyilatkozik meg, s ebben a megnyilatkozásban van valami sorsszerű közösség, a kiszolgáltatottság érzése, melyhez Évánál a méltánytalanság —, alakunknál a beletörődöttség, az elháríthatatlanság érzése társul. A két mű között tehát — túl a mélyebb értelmű tematikai összefüggésen — a kompozicionális, ritmus- és felfogásbeli rokonság mellett tartalmi, érzelmi, megnyilatkozásbelí rokonság is felfedezhető. A sorvasztó munkára itéltség érzése és kifejezése persze csak egyik összetevője képünknek. A vigasz, a bizakodás, a meg nem nyugvás, a szívósság, a nekifeszülés, az erő tudatának éreztetése is rajta van, mégpedig természetes közvetlenséggel a tárgyhoz, témához magától értetődő alkalmazkodással. Jóllehet a művész lelki szemei előtt sok mindenben külföldi példák lebegtek, a ,,Hazafelé"-n jól érezhető, hogy a hazai zsánerhagyományból indult ki, éspedig abból a fajtából, amelyben jelentős szerepet játszott még mindig az adomázó és elbeszélő jelleg, s nagy jelentősége volt a cselekményből adódó színpadias egymásravonatkoztatásnak. Férfialakjában valami még tovább él az adomázás hajlandóságából, s két-két alakját az előbbieknek megfelelően szervezi meg, anélkül azonban már, hogy képének tulajdonképpeni cselekménye, pontosabban központi cselekményi magja lenne. Ezzel aztán el is kanyarodik az előbbi zsánerfelfogástól, s igyekszik azt az utat követni, amelyet „Vontató hajósok"

41 című nagy művével kezdett meg, lényegében ennek kompozíciós alapötletét fejlesztve tovább öt alakjának képi összefogásában, a tehervonszolás ötletének részben innét való származásáról nem beszélve. A kompozíció szempontjából vizsgálva a ,,Hazafelé"-t azt kell mondanunk, hogy eredeti mű. Oly alkotást, melyre kompozíciója pontosan visszavihető lenne, nem találtunk. A képen a „Vontató hajósok" alapötletét viszi tovább a művész az út és haladás összetartó elemét téve meg az elrendezés alapjául, csakhogy itt az út nem egyenes partszegély, mely szinte lineáris merevséggel fut balról jobb felé, hanem görbén a mélységbe vezet, az alakok pedig nem egyesével és nem közvetlenül egymás mögött haladnak, hanem kettesével egymás mellett, a mögöttes pár kissé leszakadva az elsőtől. Űgy érződik, hogy az alakok — mintegy ismerősökből, családtagokból, rokonokból álló munkacsoport tagjai — öszszetartoznak, közvetlen kapcsolat azonban csupán két-két alak között van, s ez a kapcsolat az egymás felé fordulásban, a beszélgetésben jut kifejezésre. A hangsúly azonban nem a beszélgetés tényén, hanem a haladás mikéntjén van, ami viszont a mögöttes alakokat fűzi össze. Az első nő nehéz, vonszolódó járása éppúgy megismétlődik a második párban, mint a férfi könnyedebb mozgása, csak ami itt a jobb oldalon van, az a hátsó párban átkerül a bal oldalra. Összekötő szerepet játszanak a háton, illetve vállon vitt eszközök is. Ismétlődik a hátikosár és ismétlődik — bár inkább csak sejtetőn, semmint jól láthatóan —• a kapa 25 Studia Comitatensia 3 385