Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 3. Szentendre, 1975)

Néprajz - Novák László: A szőlő Albertirsa és Pilis hagyományos telekrendszerében és üzemszervezetében

sorok között, négy-hat levert karó közé rakva tartják (10. kép), azonban sokan a gunyhó eresze alatt vagy a gunyhóban, nehogy télen ellopják. A karózást is általában férfiak végzik. Nyalábra fogva hordják szét a karókat, s óvatosan a tőkék mellé fektetik, keresztbe a borozdára, nehogy kárt tegyenek a szőlőben, majd fcisbaítóval a tőkék mellé verik. A szétálló tőkéket ehhez a karóhoz kötözik, de sok esetben már a karózást megelőzően is a kötözéshez fognak. A kötözés asszonyi munka, de ha szükséges, a gazda is a kötözők közé áll, vagy a leánygyermek segítségére is igényt tartanak. Gyakran a rokonságból, a szomszédból is jönnek — csere alapon — asszonyok, hogy gyorsabban és vidámabban menjen a munka. Napszámosokat is fogadtak szőlőkötözésre. Egy idényben — a gyakorlatnak megfelelően — többször is kell kötözni a szőlőt. Az első kötözés — a szőlő kihajtását követően — viszonylag kevés munkával jár, mivel a szőlő vesszeje még kicsi, elég a tőkék hegyét összekötni, illetve egy kötéssel a karóhoz rögzíteni. A májusi, júniusi meleg, párás időben szinte napról napra fejlődik a szőlő, s alkalomszerűen kell kötözni. Két vagy három helyen szükséges kötözni a szőlőt, vigyázva arra, nehogy beszoruljon a fürt, s jól tudjon fejlődni. A második, harmadik, negyedik kötözéssel egyszerre történik a szőlőtőke tetejölése és kacsolása (szlov. odlucsovaty), amikor az újabb hajtásokat kézzel lecsipkedik, s a kaszametszővel vagy késsel lenyesik a szőlő tetejét, hogy megakadályozzák tovább burjánzását, s elősegítsék a termés fejlődését. A szőlőtőke kötözésére sokféle anyag alkalmas. A sás e célra történő felhasználására a XVIII. századból ismerünk adatokat.

52 A sásnál általánosabban alkalmazták a kukorica csövéről lefosztott csuhét, sustyát, amely a paraszti gazdaságban bőven termett. Századunk közepe táján terjedt el a kisebb szőlőgazdaságokban is a raffia, amely jelentékenyen megkönnyítette a szőlő kötözését. Mivel az árát alaposan felemelték, a hatvanas években szinte egy csapásra eltűnt a szőlőkből, helyette ma már — tekintve, hogy olcsóbb — legtöbb helyen a különböző műanyag szálat használják e célra. A nyitás után, az időjárás melegebbre fordultával hamar kicsírázik a gyomnövény. A domboldali és homoki szőlőkben leggyakoribb a disznóparé, fosóparé, futóparé, tyúkhúr, folyófű, vörösparé, királydinnye, papsajt stb.

53 Ezek nagy részét rendszeresen gyomlálják a szőlősgazdák, s a kocsiderékba rakva (régebben) vagy a bicikli csomagtartójára kötözve, esetenként batyuba kötve hazaszállítják, s a jószággal etetik fel. A szőlő kapálását a nyitás után először ceglédi kapával végzik, a csírázó gyomot kivágják, s a sorközt hártyásra alakítják. Ezt követően — a csapadékmennyiségtől függően — rendszerint háromszornégyszer horolóval bekapálják a szőlőt, horolják. A gyomnövények között legkellemetlenebb a pozsgás, húsos porcsin, amely nehezen pusztítható el, magdús, esőzés esetén könnyen gyökeret ver. Főleg a homoki szőlőkben gyakori, s az utóbbi évtizedekben terjedt szét. A kapálások sorában legjelentősebb az utolsó, az érésalá kapálás, amelyet augusztus közepe táján végeznek. Ekkor — ellentétben a korábbiakkal — a haladásirányban háttal kapálnak, s alaposan kihúzzák a földet a tőkék alól — nehogy a fürtöt föld érje —, s szabályos hártyát készítenek, gyomtalanítják a szőlősorokat. E munka végeztével még a pászták közötti utakat is meghorolják, s ha járnak még rajta, rendszeresen gereblyézik maguk után, hogy lássák, jár-e valaki tudtuk nélkül a szőlőben. A szőlő kapálására három kapafélét használnak Albertirsán és Pilisen: 1. a nagyméretű, négyszögletes kapát (ceglédi kapa); 2. a nagyméretű, kerek kapát (svábkapa) ; 3. a kisebb, kerekvállú és szögletes Porolót. A két első típusú kapát csak a szőlő első és utolsó kapálására használják, valamint a szőlőközte248