Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 3. Szentendre, 1975)
Néprajz - Novák László: A szőlő Albertirsa és Pilis hagyományos telekrendszerében és üzemszervezetében
illetően tulajdonjogi viszonyok adnak arra magyarázatot. A szőlő szorgalmi földnek számított, s ez azt jelentette, hogy a telki járandóságon, a telekszervezeten felül levő „telek", amely a földesúr saját, allodiális birtoka. Az úrbéres korszakban — tulajdonjogi szempontból — látszólag nincsen különbség az allodiális és az úrbéres föld között, mindkettő a földesúr birtoka, azonban az úrbéres föld azáltal, hogy a jobbágyság használatába került át, meghatározott úrbért fizettek utána, gyakorlatilag a jobbágy tulajdonát képezte. A földesúr az allodiális, saját kezelésű birtokán gazdálkodott — felhasználva az úrbér fejében esedékes munkaszolgáltatást is —, s azokat a határrészeket, melyek rossz minőségű talajúak voltak (pl. futóhomok), felparcelláztatva szőlőtelepítés céljára használatba bocsátotta. Ehhez az allodiális birtokból kihasított földhöz nem a belső telek járulékaként juthattak a lakosok — mint a telekszervezet egyes földdarabjai esetében —, hanem a földesúrral kötött különszerződéssel, az abban rögzített feltételek vállalása esetén birtokolhatták a szőlőföldet, tehát mint szorgalmi földeV. Ez ad magyarázatot arra, hogy ilyen szerződésvállalással földbirtokhoz juthattak a jobbágyokon kívül a zsellérek, nincstelenek, egyéb szerződésesek (taxalisták): mesteremberek, kereskedők, árendátorok stb. Sőt, ekképpen még falun kívüliek is szerezhettek szőlőt. Az alberti Tofcajfcdkban és öregszőlőben pl. a ceglédiek nagy számban vállaltak szőlőt (az 1810-es években több mint harmincan), s az alberti bírák rendszeresen tájékoztatták a ceglédi tanácsot az eladó szőlőkről. 29 A szerződésekben a földesúr részletesen meghatározta a szőlőtelepítés körülményeit, a leendő szőlősgazdák magatartását, valamint kötelességeit, mintegy hangsúlyozva, hogy az továbbra is az ő elidegeníthetetlen tulajdona. Alberti és Pilis határában létesített legrégebbi szőlőterületek keletkezési körülményeit nem ismerjük, csupán azokét, amelyek Albertin és Irsán a XIX. század első felében, az 1807-es 20. törvénycikk utasítása értelmében keletkeztek. Ekkor került sor Albertin, Almásy János gróf birtokán nagyarányú szőlőtelepítésre, mely részeként 1825-ben és 1831-ben a Tokajka alatti és az irsai határ mentében levő „szélhorta homokos buczkás és haszontalan földek" kiosztásra kerültek. Az alberti uradalom kívánalmait, rendszabályait szerződésben rögzítette. Meghatározták, „minden gazda fáradságának érdemes jutalmát minél előbb vehesse, kötelességül hagyatik meg, hogy mindenik a' fel fogott szőllő helyét, szőllőjenek minden bonificatioja nélkül való elvesztése alatt három Esztendők elfolyása alatt jó fajú szőllő veszszőkkel tökélletesen bé ültesse", továbbá, „hogy az új szőllők gazdáik fáradságosan tett ültetésekben a' körül Marhák által, mindjárt a' munkájok elein károkat ne szenvedjenek, minden gazdák a' fel fogott Szőllő fundusaikat, leg föllebb a' jövő esztendei martiusig jó garádokkal bé keríteni" kötelesek, s a szerződés kiterjedt a leendő szőlő művelésének előírásaira is. 30 A használatba vett szőlőt különféle fizetés terhelte. Az úrbérhez hasonlóan termés- és munka járadékot kellett fizetni a földesúrnak. A bor dézsmálását minden hetedik akó után számították, ugyancsak a szőlőn kívül minden gyümölcsöző fa, „vetemény" heteddézsma-köteles volt. Dézsma mellett az irsai kontraktusos szőlősgazdák munka járadékkal is tartoztak földesuruknak: „minden szőllős gazda tartozik láncztul az Tts Uraságok majorsági szőlleje művelésére esztendőnkint három alkalmatos munkást adni", valamint „a szüret alkalmatosságával is hogy egy szedő adatik", azzal a megjegyzéssel, ha a „Tts Uraság az majorsági szőllőket el fogja adni, azon esetbe ezen kötelezettség el enyészik". Ugyancsak az irsai Horváth földesúr szerződési feltételként írta elő: 238