Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 2. Szentendre, 1973)

Néprajz - Szilágyi Miklós: Halászat a Cegléd környéki kisvizeken

A varsát egyébként sohasem rakták le „halfogó rekesztékként", csak „halmegállító rekesztéknek" tartották, vagyis nem hagyták

1 vízben, vitték-hozták magukkal. Egy-egy éjszakára lerakott varsába úgysem tévedhetett bele annyi hal — érvelnek —, hogy megérte volna a lopás kockázatát. A rendszeresen halászgató orvhalász maga kötötte meg a szerszámokat. A hálókötéshez tűt és pácát használtak; kétöltéses kötéssel alakították ki a szemeket. A húzós hálót és a varsaszárnyat lapban kötötték, a varsatestet 40—50 szemre kezdték, és egyenletesen fogyasztottak. Varsakötéskor csak a legnagyobb karika átmérőjét kell figyelembe venni, egyenletes fogyasztással úgyis el lehet érni, hogy az egyik karika a másikba „belemenjen" (beleilleszkedjen egymásba, hogy a hátizsákban minél kisebb helyet foglaljon). A hálókötés szerszámai a ceglédi Kossuth Múzeum gyűjteményében: N. 63. 10. 1—3. — Hálókötő, (hálókötő) tű a hozzá tartozó pecefckel, pácával (3. kép) A tű és a páca is bodzafából faragott. A húzóháló és a varsa kötésekor a nagyobb pácát használták. A kisebb a horogra való apróhal fogására szolgáló, rendkívül apró szemű teszi-veszi kötésére szolgált. Török József készítette magának, és ezekkel kötötte a tőle megvásárolt halászszerszámokat is. Méretek: a tű H: 2-0,3 cm, Sz: 1 cm, nyelvének H: 5 cm, a pecek H: 20,7 cm, Sz: 1,4 cm, illetve H: 18,6 cm, Sz: 1 cm. Az igazi orvhalász felszereléséhez a haltartó is hozzátartozott, bár ezt célszerűen pótolhatta egy ócska ponyvadarabból összevarrt halaszsacskó. A ceglédi Kossuth Múzeum gyűjteményében található haltartót szintén Török József készítette és használta: N. 63. 9. 1. — Haltartó, bárka (4. kép) Vékony zsinegből kötött, sűrű szemű, zsákszerűén kialakított háló, melyet — a varsához hasonlóan — azonos átmérőjű 3 fűzvessző karika merevít ki. Két végét zsineggel lehet összehúzni; az egyik zsineget halászat közben karóhoz kötötték, így engedték vízbe az élő halat. Méretek: H: 50 cm, a karikák Á: 28 cm, a hálószem 1,7 X 1,7 cm. Más halfogási módokra — mint említették — csak alkalmilag került sor, illetve abban az esetben, ha a meder hínáros volt, de meg kellett halászni, mert jó zsákmányt ígért. Ritkán adódott lehetőség arra, hogy eszköz nélkül, puszta kézzel fogják meg a halat. Ha meglátták a sekély vízben, óvatosan utána nyúltak, és a kopoltyúját ragadták meg: „fölülről alája nyúl, elszoríttya a lélekzetit". A gyakorlott orvhalász annál is inkább könnyűszerrel fogja kézzel a halat, mert a tapogatóval (mely a kézzel való halfogás segédeszköze) való halászatkor ugyanígy emelte ki a vízből, tehát a legbiztonságosabb módszert kitapasztalhatta. A tapogató val — mely legegyszerűbb formájában egy kiütött fenekű veszszőkas, illetve ennek mintájára eleve lyukas fenekűre fonott kasféle

10 — a csatornák dudvás, hínáros szakaszain halásztak. Nem kellett hozzá társ, s ez külön előnye. „Mén az ember ugye a dudvába — mesélte adatközlőnk — oszt lenyomja. A (leborított) hal körülszalad rajta, így megtudjuk azt is, hogy hal-e vagy béka. A béka is nagyot üt a tapogatón. Mer a béka meg nekiszalad oszt mán jön fölfele a víz tetejire. A tapogatóba a hal meglapul. Mer meglapul némelyik. Ha meglapul, a két kopoltyút megfogja, akkor osztán teheti a zsákba." A vesszőtapogató helyett újabban a hínáros, gazos vízre alkalmasabb dróthálós tapogatót használják. A Török József készítette dróthálós tapogató került a ceglédi Kossuth Múzeum gyűjteményébe: 180