Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 1. Szentendre, 1972)
Szilágyi Miklós: A kismúzeumok története és perspektívája
tősége volt pl. az egri (1949) és a sárospataki (1950) múzeumok megszervezésének (a korábbi egyházi, iskolai műgyűjtés és muzeológia helyét, szerepét is ellensúlyozandó...). Hangsúlyos szerepet kaptak az ipari központokban, szocialista városokban alakuló múzeumok is, mint a sztálinvárosi (1951) és az ózdi (1950), vagy a túrkevei (1951), mely eredetileg termelőszövetkezeti múzeumként jött létre. 2 A „falumúzeum" fogalma is megjelent már az ötvenes évek elején, s a kulturális forradalom fontos vívmányaként értékelték, de ekkor még „falun levő múzeumot", s nem speciális kisgyűjteményt jelentett. Az 1949-ben újjárendezett tiszafüredi múzeumot pl. annak idején az első falumúzeumként mutatta be a szakirodalom, 3 pedig alapítási éve 1877, s a háborús pusztulások ellenére jórészt a múlt századi alapgyűjtemény biztosította az újjárendezett „falumúzeum" anyagát. Valószínűleg az 1951-es alapítású tótkomlósi múzeum tekinthető az első igazi falumúzeumnak. 4 (Ennek léte viszont — mint a későbbiek közül is oly soké — annyira személyhez kötött volt, hogy létrehozójának, Tábori Györgynek a 'békéscsabai múzeumhoz kerülésével meg is szűnt, s java anyaga a békéscsabai múzeumba került.) Az ötvenes évek legelején a falumúzeum-szerű törekvések másik megnyilvánulása — akkori szóhasználattal —• a „kultúrházmúzeum" volt, s a kultúrotthoriban biztosított múzeumi szobát jelentett. Bényi László, aki hírt adott néhány ilyen múzeumszobáról, örömmel üdvözölte a kezdeményezést, s mozgalommá terebélyesedését remélte. Mind a gyűjtőmunkában, mind a népművelési feladatok ellátásában komoly szerepet szánt ezeknek a „vidéki múzeumok hálózatának kiegészítéséképpen" létrejött kiállítótermeknek. 5 Ilyen előzmények után a „falumúzeumok" alapítása (a hézagos irodalmi utalásokból következtetve) 1953—'1955. között kezdett országos mozgalom jelleget ölteni. Az öntevékeny néprajzi gyűjtőmozgalmat összefogó információs folyóirat, „A Néprajzi Múzeum Adattárának Értesítője", 1955-ben már a „falumúzeumok" rohamos szaporodását regisztrálta, s több cikket szentelve a témának, kereste helyüket a magyar közművelődés rendszerében. Éri István híradása szerint (kétszáznál is több ilyen gyűjtemény létesült néhány év alatt. Ezek a helyi gyűjtemények — állapította meg —• az alakulás stádiumában vannak, s a gyakorlat mutatja majd meg, hogy mennyire életképesek. A továbbiakban a lokálpatrióta szenvedélyek káros következményeire figyelmeztetett, s több olyan jelenségre utalt, melyek majd a hatvanas években kerülnek a viták előterébe: az illetéktelen ásatások káros — és törvényesen is tiltott — voltára, s a múzeumalapítóknak arra az ésszerűtlen törekvésére, hogy a falvakban előkerülő tárgyi emlékeket (még ha tudományos érdek központi múzeumba kerülésüket kívánja is) mindenáron a faluban igyekeznek tartani. (Sőt — teszi hozzá Éri — „sok lokálpatrióta... rosszul értelmezett hazafisággal még azt is vissza szeretné hozni falujába, ami egyszer onnan már a múzeumba került".) 6 A „vadhajtásokat" nyesegető muzeológusi állásfoglalás mellett — közvetlen gyakorlati segítségképpen — a szakszerűség igénye is megfogalmazódott e kisgyűjteményekkel kapcsolatban: Morvay Péter a néprajzi tárgygyűjtés alapvető módszertani követelményeit és a nyilvántartásba vétel módját ismertette. 7 A példaként közzétett beszámolók (Babus Joíánnak a vásárosnaményi néprajzi szakkörről és iskolamúzeumról, valamint Szalontai Barnabásnak a nyírbátori falumúzeumról szóló írásai) olyan gyűjtemények létrejöttéről, történetéről adtak vázlatos képet, melyek a szakszerű gyűjtés és nyilvántartás követelményének többé-kevésbé megfeleltek, s például szolgálhattak. 8 297
