Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 1. Szentendre, 1972)
†Mezősi Károly: Petőfi anyja
apa, sem mások segítségére „szülőiken kívül", hogy Aszódon is az „iskolai pályára" segítsék gyermekeiket. A szülők voltak azok, akik mindig nagy gondot fordítottak fiaik taníttatására. 10 Amíg csak anyagi körülményeik megengedték, a Petrovits szülők taníttatni kívánták gyermekeiket, magasabb fokú iskolai végzettséget akarták biztosítani fiaik számára. A szülőknek tehát volt annyi belátásuk, tapasztalatuk és műveltségük, hogy felismerték •gyermekeik taníttatásának jelentőségét. Ezt erősíti meg Petőfi István említett levele is, amelyben idézte apjuk gyakori buzdító szavait: „Tanuljatok gyermekeim, imost ínég tehetünk érettetek mindent, de ki tudja, hagyhatunlk-e egyéb maradandó örökséget rátok, mint azt, amire taníttathattunk!" Még vagyoni bukásuk kezdetén is, 1838 őszén elküldték fiaikat a távoli iskolákba: Sándort Selmecre, Istvánt Aszódra. Csak a teljes tönkremenés után, amikor már képtelenek voltak a taníttatás költségét előteremteni, érlelődött meg a szülőkben az elhatározás, hogy fiaikat is a mészárosmesterségre fogják. Ebben nem tudott megnyugodni Sándor, ezért kereste a vágyainak megfelelő érvényesülést, sikert a színészet, költészet terén, szakított ismételten a szüleivel, vállalta inkább a nyomort és a szenvedéseket. Másfél évi katonáskodás után elsősorban az anyja kívánságának engedve fogott hozzá ismét a tanulásihoz. Atyja ekkor is a imészárosmesterséget ajánlotta fia számára, anyja azonban azt szerette volna, ha folytatja a tanulást: „jó anyja az iskolák folytatására unszolta" — írta Orlay Pétries Soma 11 . Ennek a kérdésnek a megítélésénél is, hogy a szülők akarták-e taníttatni gyermekeiket vagy sem, figyelembe kell venni a költő családjánaik anyagi és társadalmi helyzetét. Azt, hogy a szülők szorgalmas munkájuk, kiterjedt bérlői vállalkozásaik, az 1820-as években ezek jövedelmezősége révén nemcsak a jómódú iparosok sorába emelkedtek, hanem a kiskunsági, szabadszállási redemptus föld vételével az itteni vezető társadalomba küzdöttek fel magukat. Ez a polgári jómód természetszerűleg magával hozta gyermekeik taníttatása révén a család további felemelkedésének vágyát, törekvését. Tévedés lenne minden sikert, eredményt csak a költő anyjának tulajdonítani. Ismerve Petrovits István nagystílű és szerteágazó bérlői vállalkozásait, amikor egyidőben több helységben is árendált nagy anyagi felelősséget jelentő különféle haszonvételeiket: mészárszékeket, boltokat, vendégfogadókat és kocsmákat, Szabadszálláson a város másfélszáz holdas majorságát, s ugyanekkor foglalkoznia kellett a saját gazdaságával, házával, tanyájával, közel 40 hold földjével, szőlőivel, törődnie fiai taníttatásával —, minderre csak úgy lehetett képes, ha a feladatokat, gondokat, üzleti és családi teendőket megosztotta vele a felesége, ezekben benne segítőtársat talált. Igaz, hogy mindebben az apa állt az előtérben: ő kötötte a szerződéseket, fizette a haszonbérösszegeket, az ő nevén folyt minden gazdasági tevékenységük, ennek terhei azonban egyaránt nehezedtek az anya vállára is. Erről tesz említést egy az utóbbi években hozzám eljuttatott, a költő családjának félegyházi bérlői tevékenységével kapcsolatos családi emlékezés is. A múlt században nemzedékeken át Kiskunfélegyházán tímármesterséget folytató Heinrich család körében maradt ez fenn. Tarjányiné. Heinrich Anna (1804—1888) mondotta a következőket: „Ünnepi és vásáros napokon és vasárnaponként a székben mindig ketten, a költő édesapja és édesanyja mérték a húst, s a bodor hajú kis Sándor is mindig velük volt, és igyekezett segíteni. Heinrich Anna nemcsak személyesen jól ismerte őket, hanem ott vásárolta a húst is mindig." —• Heinrich János (1854—1919) emlékezése: „még a szüleitől tudja, hogy a két családnak (Petrovits és Heinrich) üzleti összeköttetései voltak, s a kis Sati (Petőfi 278
