Mazányi Judit szerk.: Vajda Lajos Emlékmúzeum, Szentendre / katalógus (PMMI, Szentendre, 2008)

Bevezető

Bevezető Mindössze 33 év adatott neki, és alig több, mint tíz alkotó év, mégis forradalmian új dimenziókat nyitott a magyar képi gondolkodásban, az 1930-as évek magyar képzőművészetében. Pályáját egzisztenciálisan nyomor kísérte, alkotásait - még halála után is hosszú ideig - értetlenség és hallgatás vette körül. Vajda szellemi érlelődésének színhelyei: Szerbia, Szentendre, az OMIKE rajziskolája, a budapesti Képzőművészeti Főiskola, Kassák Munka-köre, majd Párizs voltak. Egyszerre kívánt tradicionális és ízig-vérig modern művész lenni. Tradíción azonban nem az akadémiák vagy a közvetlen elődök rá hagyományozott eredményeinek folytatását értette, hanem az ősidők homályában fogant nagy kultúrákat, a népművészetet és a reneszánsz előtti európai művészetet, az ortodox ikonokat is beleértve. Bennük látta megtestesülve azokat az univerzális értékeket, melyekhez a XX. századi művésznek érdemes visszanyúlnia és saját korának tükrében újraértelmeznie. Ennek az újraértelmezésnek az igézetében radikálisan szakított az európai kultúrában kikristályosodott képfelfogással, ábrázolásmódokkal, és a kortárs európai művészet akkori friss törekvéseinek, a kubizmusnak, az orosz konstruktivizmusnak, a szürrealizmusnak és absztrakciónak, valamint a filmművészetnek a legújabb eredményeit szintetizálta művészi céljai megvalósítása érdekében. Szentendrén - a különböző kultúrák: szerb, magyar, német, szlovák kereszteződési pontjában, az akkoriban már festőiről is híres városkában - találta meg azt a helyszínt, amely megérlelte elképzeléseit és elősegítette azok kibontását. A 1930-as évek közepén festő barátjával, Korniss Dezsővel közösen kidolgozott, a közösség szolgálatába állított, klasszikus értelemben vett stílusteremtő művészet megteremtésének nagyszabású programja sejlik fel feleségéhez írt, lírai hangvételű leveleiből. A fasizmus és sztálinizmus árnyékában erre a kollektív mozgalomként elképzelt stílus- és szintézisteremtésre azonban már nem volt lehetőség. A megszerkesztett és ezáltal birtokba vehető, áttekinthető világ ideájától a művész 1937 táján végleg búcsúzni kényszerült. Vajda egyre ősibb kultúrák fosszilis leleteinek emlékképein keresztül igyekezett a kor felvetette kínzó kérdésekre választ keresni mindaddig, míg rá nem talált e gyötrelmes korszakban vergődő személyiség primer, ösztönös reakcióinak adekvát kifejezésére a csupasz biológiai formákban. Sors és korszak kegyetlen egymásra záródásával vált befejezetté és teljessé Vajda Lajos életmüve. A művész halála után 1943-ban, majd 1947-ben kiállításon mutatták be műveit és kortársai kezdtek felfigyelni rá. A jelentős életmű elismertetésének folyamatát a magyar történelem 1949-es tragikus következményekkel járó, sztálinista fordulata hosszú időre megakadályozta, és a műveket a feleség, Vajda Júlia rekamiéjának ágyneműtartójába kényszeríttette. Ám ez az ágynemütartó legendássá vált a fiatalabb művészgeneráció számára. Közülük számosan az innen előhúzott műveket lapozgatva ismerkedtek meg a XX. századi magyar művészet egyik szuverén alkotójának életművével. A hivatalos, szocialista kultúrpolitika már csak felpuhulásának korában engedte nyilvánosságra hozni Vajda Lajos életművét. Az első komoly számvetést a több szerző írásából összeállított, 1972-ben megjelent Vajda Lajos emlékkönyv jelentette, majd az áttörést a Magyar Nemzeti Galériában 1978-ban megrendezett revelatív erejű életmű-kiállítás hozta meg. 1983-ban jelent meg az egykori szemtanú, Mándy Stefánia által írt, a művész szellemi közegét és gondolkodásának fejlődését boncolgató, azóta is alapvetőnek tartott monográfia. 1979-ben a magyar állam megvásárolta az életmű egy jelentős hányadát és 100 művet a szentendrei Ferenczy Múzeumnak adományozott abból a célból, hogy a városban létrehozott emlékmúzeumban kerüljön bemutatásra. A múzeum 1986 december 22-én nyílt meg. 5