Köpöczi Rózsa: A grafikus Szőnyi – rézkarcok (PMMI – Szőnyi István Alapítvány, Szentendre – Zebegény, 2000)

Önarcképek

emberi szeszélvnek kiszolgáltatott öncélú összerendezését. Annál sokkal jobban tisztelték a mindennapi élet kellékeit, minthogy feláldozzák azok titokzatos méltóságát. Az anyagok, a mesterség szeretete is motiválhatta Szőnyit a sokszorosító grafikában való elmélyedésre. A rézlemez csiszolása, alapozása, a maratások izgalma, a nyomtatás váratlan meglepetései mind-mind szellemi örömöket jelentettek a fiatal festőnek. A korszaknak, a húszas évek elejének társadalmi mozgásai, a művészeti csoportosulások által adományozott díjak, a számos kiállítás, a gyűjtők érdeklődése, mind a grafika művelésére inspirálták a művészeket. Túlzás nélkül a sokszorosító grafika virágkoraként jellemezhetjük az első világháború utáni időszakot Magyarországon. Érdemes idézni Lyka Károly gondolatait, melyeket egy 1928-ban kiadott, rézkarcokat tartalmazó mappa előszavában írt. A mappákban azok a nemzedéktársak és fiatalabb pályatársak szerepelnek önarcképeikkel, akiket a húszas években a „rézkarcoló nemzedék" tagjaiként emlegettek, párhuzamba állítva őket az irodalomban velük egykorú „esszéíró nemzedékkel". Együtt jelentek meg itt a jellegzetes Olgyai iskolát követők, mint Gallé Tibor, Varga Nándor Lajos, az utóbbi mestere örökébe lépett a Képzőművészeti Főiskolán. A római-iskolás Istókovits Kálmán. A kritika által sokáig együtt emlegetett három pályatárs, Aba Nóvák Vilmos, Patkó Károly és Szőnyi. Mellettük a két ígéretes fiatal, Barcsay Jenő és Hincz Gyula. A lapokat vizsgálva nem nehéz felfedezni már akkor a szétfutó szálak lehetőségét. Varga Nándor Lajos és Gallé Tibor hűen követték mesterük, Olgyai Viktor tanításait a tiszta, átlátszó vonalvezetésről, mellettük Szőnyi önarcképe (30), a bársonyos, mélyfekete háttérből elővillanó, szinte világító arc egyértelműen rembrandti reminiszceciára utal. Barcsay és Hincz éles baltacsapásokkal kimetszett önarcképei a modern magyar grafika megteremtését ígérik. Aba Nóvák és Patkó Károly karcai a keményebb, klasszicista megoldások lehetőségeit hordozzák magukban. Lyka Károly önarcképeket ajánló szavai arra keresik a választ, mi kapcsolta össze ezeket a műveket és művészeket? „Ha stílus dolgában különböznek is egymástól, egy vonásuk mégis közös: mind okmányai annak a szép föllendülésnek, melynek rézkarcoló művészetünk ez idő szerint örvend." /5/* S mit mondhatunk mi a XX. század utolsó éveiben a sokszorosító grafika klasszikus műfajairól, miután átéltük és folyamatosan részt veszünk a sokszorosíthatóság minden eddiginél megrázóbb forradalmában, asszisztálva a "Gutenberg Galaxis" haláltusájánál? Vajon hogyan kell értékelnünk az egyre tökéletesedő nyomdatechnika, a fénymásolók, faxok, számítógépek tömeges elterjedése idején a fa és rézmetszeteket, litográfiákat? Azonosnak ítélhetők-e az általuk létrehozott másolatok a modern technikával készültekkel? A válasz egyértelműen nem, hiszen akár rézkarcról, fametszetről vagy litográfiáról beszélünk, minden egyes nyomat magán hordja az eredeti dúc érintését, melvet a művész keze munkált meg. A festékezés, a festék kitörlése, a nyomtatás kézi munkával történik, így nincs két tökéletesen egyforma, papírra kerülő kép. Minden egyes lehúzás után változik a dúc állapota is. A nyomatok száma korlátozott, ez határt szab a sokszorosíthatóságnak, így ha nem is egyedi művekről, de mégis eredeti műalkotásokról beszélhetünk. Ezek a lapok mindenképp más minőségnek tekinthetők, mint korunk egyre tökéletesebb másolatai, nem beszélve a számítógép által létrehozott „ál valóság" képeiről. A XX. századra egyértelművé vált, hogy a sokszorosító grafika elvesztette korábban betöltött sokrétű médium szerepét, és visszavonult a művészet szűken vett falai közé. Egy kifejezőeszközzé egyszerűsödött a sok közül. A nvomhagvásnak ez a módja minden vele próbálkozó művészt aszkézisre nevel, de a lemondásért kárpótolja őket a favagy rézlemez anvagának szépsége, a matériával való közvetlen, érzéki kapcsolat, a fekete-fehér vonalak, foltok dinamikája, drámája, a kifejezési lehetőségek határtalan sokfélesége a naturalizmustól egészen az absztrakcióig, a sokszorosíthatóság ellenére megmaradt egyediség varázsa. Mindezek tükrében tegyük vizsgálatunk tárgyává Szőnyi István rézkarcait! 8 ÖNARCKÉPEK Szőnyi rézkarcainak bemutatását nemcsak azért kezdjük az önarcképekkel, mert első lemezének ez volt a témája, hanem azért is, mert egész sorozatot alkotott önportrékból pályája kezdetén. Különböző szerepekben jelenítette meg önmagát, ígv kereste egyéni útját, az autentikus kifejezés lehetőségeit. A fiatal festőt bizonyára inspirálhatta, hogy választott mestere, Rembrandt is gyakran folyamodott saját arcának megörökítéséhez élete fordulópontjain, életútja végigkísérhető önarcképei segítségével. Szőnyi első lemeze aljára a következő feliratot maratta: Csináltam magamról, anno 1920 novemberében, az első karcom. Jó barátaimnak adom emlékül." (5) A lemez felülete kissé túlmunkált, részletező, még nem talált rá a technika igazi ízére, ezért kereső, tanulmányjellegű próbálkozásnak tekinthetjük a lapot. A következő évben született három karc már sokkal magabiztosabb, frissebb. Az egvik alig néhány vonallal felvetett vázlat, a másik, az Önarckép kopaszon tömbökből építkezik, az arc élesen válik el a háttértől, a megfogalmazás keménven plasztikus, szoborszerű. (28) A Kalapos önarckép azokhoz a sötét tónusú korai festményeihez kapcsolódik, melyek erős hatást gyakoroltak a fiatal pályatársakra. (18) 1922-ben két újabb lappal bővült a sorozat. A Pelyhedző szakállú önarcképről szuggesztíven néz szembe a festő. (27) Rézkarcoló technikája sokat fejlődött. Néhol leheletszerű vonalhálóval differenciált szép felületeket, finom tónusokat hozott létre, kihasználva az anyag lehetőségeit. Az ugyanebben az évben karcolt Szakállas önarckép már kiérlelt, hatásos kompozíció.(29) A profil markánsan rajzolódik ki az ellenfényben. A hát és haj megcsillanó, világos foltja a háttérben lévő sötét függönnyel éppolyan éles kontrasztot alkot, mint az arcél az ablak fényével. így dinamikus, de kiegyensúlyozott ritmus alakult ki a sötétvilágos foltok rendszeréből. A pompás technika, a megfogalmazás virtuozitása Rembrandt hatására vallanak. „Szőnyi számára a választott példakép új szerepet kínált, szakállas profil önarcképén régi korokba visszatérve Rembrandtként örökítette meg magát." - írta a lapról Zwickl András /6/* Két későbbi karcán visszacseng a nagyformátumú 1919-es, olajjal festett aktos önarcképének evangélista gesztusa, az író, rajzoló, szembenéző művész figurája. Az 1925-re datált lapon rézkarcgépével a háttérben ábrázolja önmagát (13). Az 1928-as Kalapos, rajzoló önarckép szerepelt a Lvka Károly előszavával megjelent „12 önarckép" című mappában. Már korábban elemeztük, felfogása mennyiben más, mint a pályatársaké. Példaképétől, Rembrandttól eltérően Szőnyit nem kísérte pályája végéig az önarcképek sorozata. A folyamat 1928-ban megszakadt, leszámítva azt az egyet, kettőt, melyeket az ötvenes években maratott lemezbe, de ezek sem kifejezőerőben, sem technikai megoldásaikban nem érik el a korai lapok színvonalát. 5. ÖNARCKÉP 1920