Molnár Lajos - M. Hajdú Margit: Nagytarcsa története és néprajza - Pest Megyei Múzeumi Füzetek 7. (Szentendre, 1974)
M. Hajdú Margit: Nagytarcsa néprajza - Népszokások
Halál, gyász, temetés Ha valaki meghal a faluban, a nagy harangzúgás azonnal hírül adja mindenkinek. Az asszonyok kiszaladnak a kapuba, a járókelőktől próbálják megtudni, hogy ki a halott. Percek múlva mindenki megtudja. Megindulnak a halott hozzátartozói felé azok, akik rokonai, vagy jó ismerősei voltak az elhunytaknak. „Jaj, jaj, Istenem, Istenem!” sóhajtozással és az elhunyt dicséretével részvétet igyekeznek kifejezni a hozzátartozóknak. Minden nő, aki valamilyen rokoni szállal fűződik az elhunythoz, azonnal fekete ruhába öltözik. Már nappal is mennek látogatni a családhoz, de ekkor még nem öltöznek ünneplőbe. Este sötétedés után viszont feketefestő ünnepi gyászba öltözve, énekes könyvvel a kezükben mennek a halott mellé virrasztani. Sokszor alig férnek be a házba, annyian összejönnek. Székeket, padokat hordanak össze a szomszédoktól a család tagjai, hogy a látogatókat le tudják ültetni. A házban minden tükröt azonnal letakarnak fekete kendővel. Az első szoba közepén állítják fel a ravatalt. Az elhunythoz legközelebb álló legidősebb nőrokon siratja el a halottat. Amikor egybegyűltek a virrasztók, leveszi a szemfedőt a halott arcáról, és sírós hangon, kissé énekelve mondja el a sirató szöveget. Ezt abban a pillanatban gondolja ki, mégis versszerűnek hat. Az ének minden sora azonos dallamú. Jellemző, hogy a sor elejét magasan kezdi, és a sor végét mélyen fejezi be. Egy siratás, ahol a feleség siratta a férjét, a következőképpen hangzott: 169 79. kép
