Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

II. KÖRÜLTEKINTÉS A NAGYVILÁGBAN el Granadából. Madridba igyekeztünk. De úgy osztottuk be úti tervünket, hogy útközben megszállás nélkül megtekintjük Aranjuezt és Toledót is. A vonaton aludtunk. Hajnalban véletlenül éppen La Manchában, Don Quijote városában ébredtünk föl, s annak határában, közel a vasúthoz egész sereg szélmalmot pillantottunk meg. Don Quijote jutott eszünkbe, aki valaha ezekkel vívta Cervantestől megírt szélmalomharcát. Reggel hat óra tájban már Aranjuezben, a spanyol királyok Gödöllőjén voltunk. Bejártuk a híres királyi parkot, melyen keresztül folyik Spanyolország legnagyobb folyója, a Tajo. A Tajo Lisszabonnál mint hatalmas folyam ömlik az Atlanti-óceánba, de Aranjueznél, felső folyásában, még nagyon szerény méretű folyócskaként jól beillik a királyi park szelíd szépségei közé. Tíz óra tájban utaztunk tovább és délben Toledóba érkeztünk. Toledo Spanyolország egyik legérdekesebb városa. Fennsíkon fekszik, melyet a Tajo folyó csaknem egészen körülfoly. A város ottlétünkkor is még teljesen abban az állapotában volt, ahogyan a középkorban fölépült. A vasúttól omnibuszon mentünk föl a városba. Ott megebédeltünk és aztán összejártuk a várost. Főleg külső képe volt érdekes. Egyebek között mint szép kilátóhelyen voltunk az ún. Alcazárban is, amelyben évtizedek múlva Franco hős katonái áldozták föl magukat a kommunisták elleni polgárháborúban. Késő délután készültünk továbbutazni Toledóból. A várost addig már eléggé összejártuk. Időnk is maradt még a vonat indulásáig. A térképen úgy láttuk, hogy a városon kívül is elég egyenes út vezet a vasúthoz. Kedvünk támadt a város környékén is tenni egy kis sétát a hegyek között, és úgy kijutni a vasúthoz. Tehát átkeltünk a Tajo egyik hídján és megindultunk a térkép szerint. Már jó darabot haladtunk, mikor észrevettük, hogy utunk, amelyre léptünk, folyton egyik hegyről le s a másikra föl vezet. Visszafordulni pedig már késő volna. Végül már siettettük a lépteinket. De éppen jókor még elértük a vonatot. Elhelyezkedtünk a kupéban, s a nagy sietés után megnyugodtunk. Az én barátaim megelégedésük jeléül cigarettára gyújtottak. A még égő gyufát pedig elég könnyelműen bedobták a leeresztett kupéablak tokjába. Én mindjárt mondtam, hogy ez nem okosság, amiből baj lehet. De ők kézlegyintéssel intézték el az én aggályomat. A gyufa füstje azonban nem csillapult, hanem fokozódott, jeléül annak, hogy ott bent már valami egyéb is ég. „Látjátok", mondtam én. Erre ők is megijedtek. De nem volt kéznél semmi megfelelő gyömöszölő szerszám, amivel el lehetett volna nyomni az egyre fokozódó füstöt. A vonat pedig minden pillanatban indulhatott. Ha a kupé kigyullad, minket mint idegeneket azonnal letartóztatnak. Szóval kezdett a helyzet rémessé válni. Szerencsére idegen útitársaink nem voltak. A perronon pedig friss ivóvizet árultak. „Hamar egy pohárral", biztattuk egymást. Már ott is volt a víz. Beöntöttük. De a füst nem csökkent. „Még, még!" Sürgettem őket s ők 63