Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

VICZIAN ISTVÁN: ELETEM ÉS KOROM Török Andor és felesége maradtak függöny nélkül. Őnekik ekkor saját magam készítettem spanyolfalat. Az igen derék székely öregúr el sem tudta előre képzelni, hogy mit fogok függönyként nekik fölakasztani, mert nem volt semmi fölösleges pokrócuk sem. Ezért állandó kétellyel szemlélte az én „kaláka" művemet. Pedig egyszerű volt a probléma. Két oldalról már szomszédaik csináltak függönyt. A fekhely frontjára pedig, mint fogasra szokás, odaaggattam többrendbeli saját fölöltőiket, amit azelőtt fejük fölött a falon lógtak, s azok egész jól eltakarták őket a külvilágtól. Ily módon teljes lett az összhang egész nyomortanyánk „stílusos" berendezésében. A lakáskérdés ilyetén megoldása mellett fontos kérdés volt élelmezésünk ügye. A község tejet utalt ki részünkre hivatalos áron. Mi ketten összesen napi fél litert kaptunk, de igen jó fölözetlen tejet. Sárdy János, a mi derék, fiatal papunk pedig már megérkezésünk második napján útnak indult Landkreisünk, illetve Landratunk székhelyére, Freyungba, hogy egész csoportunk részére megszerezze az élelmiszerjegyeket. Ez nehéz utazás volt, mert a vasutakat sok helyen szétbombázták. Tehát sokat kellett gyalogolnia, úgyhogy két napig tartott az utazás (oda-vissza 76 km). De élelmiszerjegyeinket (11 napra a hónap végéig) meghozta. Sőt a vaj- és sajtjegyeket mindnyájunk számára be is váltotta. Kenyér helyben és kellő mennyiségben mindig kapható volt. Altalános örömmel és elismeréssel vettük tudomásul a német közellátási adminisztráció nagyszerű megszervezettségét, ami még ezekben a kritikus napokban is igen jól működött. A jegyre olcsó áron kapott élelmiszerekből is meg lehetett volna élni. De emellett egyes Bauerhofokban mérsékelt feketén tejet, vajat, tojást rendszerint lehetett kapni. Ami hiány pedig a tésztaliszt, zsír és cukor tekintetében mutatkozott, azt hosszú időre jól fedezték hazulról hozott készleteink. Szóval elsőrendű életszükségleteink tekintetében révbe jutottunk. Pár napig a harctéri veszedelmektől is megszabadultnak éreztük magunkat. Mindez bizonyos megnyugvást jelentett számunkra még tömegszállásunkon is, hosszú, kínos vasúti bolyongásunk után. Viszont ez a viszonylagos nyugalom annál inkább tőlünk elszakadt családunk sorsa felé terelte aggodalmainkat. Főleg otthon maradt Pista fiunk s az ő családja és öreg anyósom sorsa aggasztott minket, mert róluk ekkor már 4-5 hónap óta semmit sem tudtunk. Nem tudtuk, hogy miként vészelték át Budapest szörnyű ostromát, sőt azt sem, hogy élnek-e még. Éppúgy Albertről sem tudtunk semmit, csak azt, hogy a nyugati német frontra vitték harcolni az amerikaiak ellen, ahol szörnyű, véres csaták folytak. 308