Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

VI. JÖN A TATAR A támadás főleg a pályaudvarok s a vasút ellen irányult. A Deák tér parkjában is több hatalmas bombatölcsér volt látható. Ugyanott két holttestet is láttam. Egyik halott katona volt. A riadó lefújtával Margittal kissé rendbehoztuk földúlt szobánkat, s aztán bementünk a városba. A Pannóniában akartunk ebédelni. A Pannónia dísztermében a nagy asztal meg volt terítve, de az asztal is tele volt üvegszilánkokkal. Az ebéd késett s ezért nem vártuk meg, hanem visszasiettünk lakásunkra. Ott saját készleteinkből ettünk valamit, és barátságtalanná vált lakásunkból sietve útnak indultunk Fertőrákos felé. Csak gyalog mehettünk. Útba ejtettük az Orsolya-zárdát, ahol megnyugtattak, hogy a kislányoknak semmi baja. Tóni már előbb járt nálunk érdeklődni és közölni, hogy ok is szerencsésen átvészelték a borzalmas támadást. Tamás nem volt a városban. így megnyugodva folytattuk utunkat a Várkerületen át, ahol egyes házak szintén égtek vagy összeomlottak. Más közeli utcákban hasonlóképpen. A Pannónia szállónak csaknem minden ablaka betört. Sötét este (5 óra körül) volt, mire kiértünk Rákosra. Ili, aki aggódott miattunk, megörült jövetelünknek. Elbeszélte, hogy a soproni bombázás ott a faluban is megremegtette a házakat, ajtók-ablakok kipattantak s a falakról ott is hullott a vakolat. A község egész lakossága, főleg a gyerekek, meg voltak rémülve. Az ellenséges repülőket látták s az volt az érzésük, hogy Fertőrákost bombázzák. Este Margittal visszavonultunk saját külön falusi lakásunkba. Mindnyájan, Iliék is, a kiállott borzalmak hatása alatt voltunk. Meg is egyeztünk, hogy éjjel riadó esetén fölkeltjük egymást és valamelyik közeli barlangba vonulunk. Másnap (december 7-én) hajnal előtt Vi 5 órakor a mi háziasszonyunk (Grazerné) riasztott föl minket azzal, hogy riadót fújtak. Margit sietett Iliéket és Matolcsy Mátyásnét fölzörgetni. Csakhamar jöttek is mifelénk a sok gyerekkel és cókmókkal. A kis ikrek jókedvűek voltak. Ok már kialudtak magukat. A szomszédos házak lakói is mind talpon voltak. Nagy tömegben vonultunk a hegy szélén a falu felé vezető úton Pfeifferék sziklabarlangjába. Ez kitűnő óvóhely. De bombázás ezúttal nem volt, Sopronban sem. Ettől kezdve igen nyugtalan életünk volt Fertőrákoson is. Minduntalan riadó volt, amit nem lehetett többé félvállról venni. Riadó esetén mindég siettünk valamelyik óvóhelyre, rendszerint Pfeifferék barlangjába. De volt eset, hogy a kőbánya földalatti óriási csarnokába húzódtunk be, ahol nagy tömeg ember elfért. Némelykor meg csak a mi lakótelepünk közvetlen közelében levő kis kőpincében vártuk meg a riadó végét. Sopronba is gyakran berándultunk, vagy saját lovas fogatunkon, vagy Tamás autóján (az autóbusz közlekedés megszűnt). De mindig csak nappalra mentünk, mert Deák téri lakásunk üvegezetlen ablakaival hideg éjjé275