Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

VICZIÁN ISTVÁN: ÉLETEM ÉS KOROM Az október 21-ére összehívott közgyűlés határozatképtelen volt. A november 4-én tartott közgyűlésen azonban ismét föltártam az igazgatósági ülésen már ismertetett mulasztásokat és szabálytalanságokat. Ezzel részemről kötelességszerűen megtettem azt, ami reám tartozott. Alispán és igazgatóság tehetetlenek voltak. A szövetkezet válságáról pedig egyre hangosabban beszéltek. Végül is az alispán hozzám menekült segítségért. Felelőssége tudatában kétségbeesve kért, engedjem meg, hogy a mellém beosztott Molnár Dénes aljegyző elvállalhassa a szövetkezet ügyeinek irányítását ügyvezető alelnöki minőségben, mert az alispán és minden avatott ember megítélése szerint - úgy mond — csak Molnár szakavatottsága és erélye mentheti meg a szövetkezetet. Szóval az egykor „nagylegény" alispán - szorult helyzetében — egyedül attól a Molnár Dénestől remélte a helyzet (saját helyzetének is) megmentését, akit addig agyonszekírozott, és akit ki akart üldözni állásából. Ugyanekkor a szövetkezet egyik igazgatósági tagja előtt élete legátkosabb percének nevezte azt az időpontot, mikor hallgatott azokra a fúró tanácsadóira, akik eláztatták nála Molnár Dénest. Tény az, hogy pár évvel azelőtt, amíg az alispán Molnár Dénesnél tartotta eszét és Molnár Dénes, mint alispáni közgazdasági referens egyszersmind a szövetkezetben is intézte az alispán teendőit, minden rendben volt. De mikor Molnár a szövetkezetben panamát vett észre, éppen a panamázók fúrták meg Molnárt az alispánnál. Az alispán e változott helyzetben Molnár Dénest is körülcirógatta és kérte, hogy vállalja el a szóban levő szerepet. A belügyminiszter az én véleményemtől tette függővé hozzájárulását, és igenlő javaslatomra hozzájárult a tervhez. Az én beleegyezésemmel Molnár is vállalta a neki szánt szerepet, de úgy, hogy amellett a főispáni hivatalban is végzi addigi teendőjét. Molnár mindjárt hozzálátott a rendcsináláshoz s ezzel a szövetkezet botrányos válságának megelőzéséhez, ami nélkül az alispán bukása elkerülhetetlennek látszott. Örökös küszködésem a kerékkötő alispánnal, vagy miként KeresztesFischer belügyminiszter szokta volt mondani: „a bolonddal", ezzel eljutott utolsó előtti stádiumáig, addig a pontig, mikor az alispán saját tehetetlenségében már csak öncsinálta ellenfeleinek és üldözöttéinek segítségétől várhatott menekülést, hogy bele ne essék abba a verembe, melyet másoknak ásott. De a végső kifejlődés még hátra volt. Főispáni működésem egész ideje alatt mindég fájlaltam, hogy oly temérdek negatív munkát kellett végeznem, ami helyett szerencsésebb viszonyok között sok hasznosat cselekedhettünk volna. S mindez egyetlen ember meggyőzhetetlenségén múlott. Pedig mint főispánnak nagyon sok emberrel kellett együttműködnöm, és mással mindenütt megtaláltam az összhangzatos együttműkö224