Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

VICZIÁN ISTVÁN: ÉLETEM ÉS KOROM Apánk akkor már csak Hatvanig jött elénk, ahol más vonatra ültünk át, amelyről a Szeléhez elég közeli Boldogháza állomáson szálltunk le. így rövidebb és olcsóbb volt az utazás, mint Budapesten át a szelei állomásig lett volna. Apánk már Hatvanban újságolta, hogy Zolti nagyon jól vizsgázott Kecskeméten és felém fordulva kérdezte: „nem tudom, Te hoztál-e haza olyan jó bizonyítványt, mint 6?" — „Hát milyen a Zolti bizonyítványa?", kérdeztem. — „A latinból kettes, a többi mind egyes." — „Akkor az enyém eggyel még jobb", feleltem nagy büszkén, mert csupa jelesem volt. Berci is tiszta jeles volt, és Géza is jól tanult. A nyári szünet folyamán a kultuszminiszter, tekintettel Zolti igen jó bizonyítványára, kivételesen megengedte, hogy most már a besztercebányai királyi katolikus főgimnáziumban is fölvegyék a II. osztályba. A nyári szünet alatt apánk Budapestre is fölvitt mind a négyünket és megtekintettük az akkori (1885. évi) budapesti országos kiállítást a Városligetben. Ősszel pedig már négyen (testvérek) tértünk vissza Träger úrékhoz kvártélyra. Minket voltaképpen azért adtak Besztercebányára, hogy megtanuljunk németül. Besztercebánya valamikor német település volt (Neusohl), de a 80-as években az ottani németség már el volt magyarosodva. Tótul még inkább tanultunk valamit, de azt sem sokat, mert Besztercebányán akkor már a tutajosokon és a környékből való tót cselédlányokon kívül majdnem mindenki tudott magyarul. Bezzeg a környéken (a város közvetlen közelében épült falvakban is) viszont csakis tótul tudtak. Sokszor bejártuk ezeket a falvakat, mert szerettünk kirándulni a hegyek közé, főleg bogarászás céljából. Zoltival szenvedélyes bogárgyűjtők voltunk és ott gyűjtött, 250 darabból álló gyűjteményünket később a szolnoki gimnáziumnak ajándékoztuk. A tótok többnyire békés, jó emberek voltak. A létező kevés pánszláv is inkább az északibb megyékből került ki. Minden év március 15-én fényes szabadságünnepet rendeztek a városban. A tanári karban is voltak ugyan Túrák, Bozsenyik stb. nevű tanáraink is, de valamennyien rendkívül hazafias szellemben nevelték az ifjúságot. Akkor még híre sem volt a későbbi szabadkőműves, kozmopolita szellemnek, amely a magyar történelmet is kétes irányba „értékelte át" s az újabb generációt a történelmi események és személyek megítélése terén ferde felfogásra juttatta. A harmadik iskolaévünkben (1886 őszén) már ismét csak hárman tértünk vissza Besztercebányára. Berci elmaradt tőlünk. О mindenáron katona akart lenni és a Ludovika Akadémiára került Budapestre. 20