Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia III. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 6., Szentendre, 2001)

Néprajz - Újvári Mária: Váci fejviseletek a 18. századból

Újvári Mária Váci fejviseletek a 18. századból A váci 18. századi fejviseletekről 1995-ig — nyugodtan állíthatjuk — semmit nem tudtunk, mivel ebből a korból ábrázolások nem állnak rendelkezésünkre, tárgyi emlékek pedig egyáltalán nem maradtak fenn. Ezért is olyan nagy a jelentősége a Fehérek temploma kriptafeltárásának, hiszen a fejviseleteken túlmenően nem ismertük a török utáni váci polgárság öltözködésének egyéb vonatkozásait sem. Ezt a gazdag leletanyagot minden eszközzel meg kell menteni, mivel kultúrtörténeti jelentősége csak akkor válik igazán nyilvánvalóvá, ha tudományos feldolgozása elkezdődhet. Előadásomban ez alkalommal a leletegyüttes 103 darabból álló női- és gyermek fejviseleteivel kívánok foglalkozni, mivel az általam restaurált tárgyakon keresztül e két tárgycsoporthoz kerültem közelebb. kfejviseletet a haj változatos elrendezése és a meghatározott szabályok szerint elhelyezett, a fej ékesítését szolgáló viseletdarabok alkotják.

1 A váci leletanyagban a hajviselet megfigyelésére kevés lehetőség adódott, mivel bizonyos fehérjebontó baktériumok hatására a szőrzet és a haj teljesen megsemmisült. Voltak persze kivételek, mivel két esetben is sikerült épen maradt női kontyokat kiemelnünk, melyeknél tanulmányozni tudtuk a korabeli kontykötési módokat. Ennek a két kontynak a megmaradására az a magyarázat, hogy a hajat ún. „kontyvas" segítségével rögzítették, és a fémlemezből (rézlemezből) kioldódó fémsók konzerválták a szerves anyagokat. A legáltalánosabb felnőtt női fejviselet a fehér pamut-, vászon- vagy batiszt anyagból készült, két vagy három részből, elől egyenes előrésszel, hátul kerek kontyrésszel szabott főkötő volt, melyet csipkeszegéllyel, szalagfodorral, tüllfodorral, illetve szalagcsokrokkal díszítettek. Az előrész a fülnél mindig le volt kerekítve. Az egyenes, pántszerű előrészhez varrták a fejtetőn hajtásokkal bővülő kontyrészt. Hátul a nyaknál keskenyen visszahajtották, ebbe a hajtásba fűzték be vagy a pertlit, ami szorosra kötve tartotta a kontyot, vagy a selyemszalagot, amit az áll alatt kötöttek csokorra. A mindennapi viselés során valószínűleg színes szalagokkal díszítették, de a ravatalozáshoz szinte minden esetben fekete selyemszalagot használtak. Ebből a főkötő típusból 35 darabot tudtunk megfigyelni, illetve egy részét a feltárás során kiemelni. Az 1763 és 1841 között betemetett fokotok legfiatalabb viselője 25 éves, a legidősebb pedig 95 éves volt. Minden bizonnyal e főkötőviselet kiegészítőjeként, nem pedig ravatalozási kellékként találkoztunk azzal a fejrevalóval, amit a szakirodalom hosszúkendőként említ. A váci anyag kultúrtörténeti jelentősége azért is rendkívüli, mivel irodalmi említéseken túlmenően a valóságban még senki nem látta ezt a ruhadarabot, csak tudható volt, hogy viseltek ilyesmit. Ebből a fejviseletből a feltárás során 13 darabot tudtunk kiemelni. Kerékgyártó Adrienn a női fejviseletekről írott alapvető tanulmányában részletesen tárgyalja ezt a ruhadarabot. Kutatásai alapján tudjuk, hogy 1740-ben J. Georg Keyszier magyarországi úti beszámolójában arról ír, hogy fehér fejrevalós asszonyokat látott, akiknek kendőjük két vége hátul hosszan lenyúlott. Beudant francia utazó 1818-ban a felföldi tótok viseletéről leírja, hogy az asszonyok hosszú kendőt hordanak, melyet fejükre borítanak, két végét áll alatt keresztezik, a nyak körül megcsavarják, s aztán a két vég finoman a mellre hull. Arcuk ezzel úgy be van burkolva, hogy orruk is alig látszik ki.

2 142