Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia III. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 6., Szentendre, 2001)

Néprajz - Repiszky Tamás: Egy kis dorombológia

A legtöbb a 2. és 3. típusból fordult elő. Az 1. és 4. típust Kolltveit kérdőjelesen és merészen az európai fémdoromb őseként „idézi meg" egy feltevés erejéig. Csábító következtetés, melyet a jövőbéli kutatások még igazolhatnak. Kolltveit tipológiája alapján az alábbi összefoglalás állapítható meg: úgy tűnik, hogy a kengyel formája az oválistól a kerek felé fejlődött; a kis kengyel és hosszú kar arányaiban változik (rövidül a kar és növekszik a kengyel), tehát így alakul ki az ismert, nagy, nyitott kengyelű és rövid karú doromb. Kolltveit kronológiájának kar és kengyel aránytézise egyébként egyezik Reidar Sevaag l67 alapvéleményével. Egy kis kételkedés A Meyer és Oesch, valamint a Kolltveit- féle tipológiák kételyek, kérdések sorát rejtik magukban. A svájci tipológia alapja a kengyelforma. A kerek és ovális közti számos alakváltozatot igen nehéz elkülöníteni, mert a kengyel alakját szubjektív „meg- és belelátások" is meghatározhatják. A norvég kutató alaptézise a kengyel és a karok arányára épül, viszont nem minden esetben határozható meg precízen, hogy hol kezdődik a kar, valamint nemcsak a nyelv hiányzik, ill. maradt meg torzóként, de számtalan esetben a karok is sérülten, hiányosan kerültek napvilágra. A sérült példányokra a karok különböző helyen való eltörése a jellemző. A tapasztalat szerint az egyvonalban végződő karok inkább az eredeti nagyságot jelentik. Ettől függetlenül letisztultabb, logikusabb és áttekinthetőbb az ő típusbeosztása, mint a többieké. Kolltveit kengyel-kar aránytipológiája mellett komoly érdeme, hogy egyértelműsíti a különböző keret keresztmetszet formáit, a nyelv kerethez való erősítésének módjait, külön megfigyeli a nyelv alakját stb. A svájci kutatók csak Svájc dorombjait vették számba, viszont tipológiai, kronológiai megfigyeléseiknél a régészeti datálást - amennyire lehetett - elsődleges szempontként használták. Kolltveit összeurópai leletbázisra építi elméletét, viszont saját megérzésein alapuló tipológiájánál nem kezeli mindig elsődleges szempontként a legtöbb esetben pontosan valóban nehezen datálható, rendes stratigráfia nélküli régészeti lelőhelyről előkerült dorombokat. Érdemes lenne elsősorban Kolltveit tipológiát felhasználva elkülöníteni egy ritka, egyedi típusú, leginkább újkori csoportot is, melybe azokat a dorombokat sorolhatnánk be, melyek vagy teljesen egyedi formájúak, vagy nagyon kevés formai párhuzammal rendelkeznek. Elsősorban idesorolhatnánk a Meyer és Oesch féle F típust (két nyelvvel rendelkező minden valószínűség szerint újkori dorombokat, melyeket a svájci Hallwillban találtak), az egyéni kívánságra készült egyedi pl.: ezüstdorombokat, vagy a páratlan ambrasi csodadorombot (Hl.kép), melyet a 16. század végére datálnak, Ferenc Józsefnek köszönhetően 1896-ban Budapesten is kiállították. A csodahangszer egy irreguláris horvát csapat tábori zenekarából származott. „Maga kulcsfogantyúhoz hasonlít, egy ércnyelwel. Ennek testére hat felkunkorított rezgő van forrasztva."

168 A svájci és norvég tipológiák körüli kételyek ellenére az osztrák és kárpát-medencei dorombok tipológiáikba való beillesztése nem teljesen haszontalan kísérlet, még akkor se, ha tudjuk, hogy a Kolltveit-féle tipo-kronológiába több európai doromb, melyek megbízható lelőkörülményekkel és érmekkel voltak datálva nem helyezhetők be. A magyarországi középkori dorombok - részben az előkerült kevés példány miatt- a svájci besorolás alapján túl szubjektív eredményt adnának, viszont a Kolltveit-féle kronológia - tipológia bizonyos fokig hasznosítható. A Muhiból származó két példány és a MNM-ban őrzött ismeretlen lelőhelyű darab a Kolltveit-féle tipológia alapján (1.típus) a legrégebbiek (kb. a 13. századra keltezhetők), ugyanis ennél a három dorombnál a leghosszabbak a karok a kengyelhez képest. (A Leszih által vezetett ásatás dokumentációja alapján a Muhiból származó dorombok pontosabb kora nem állapítható meg.) 125