Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia II. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 5., Szentendre, 1999)

Művészettörténet - Mazányi Judit: Bálint Endre útja Szentedrétől Szentendréig

Vajda módszerének, a transzparentikus szimultánizmusnak vagy közismertebben a konstruktív szürrealista módszernek35 direktebb átvételéről tanúskodnak. Pár motívumot - bevallottan is -közvetlenül Vajdától kölcsönöz: egy csontkeresztet, keresztet, koponyát, egy ornamentikus motívumot.36 Bálint az 1956-os esztergomi csoportos kiállításon való bemutatkozáson kívül nem jutott ebben az időben közönséghez. Az emberi és művészi összeomlás elöl 1957-ben sikerül Párizsba mennie. Párizsban talál végre önmagára. A magány, a honvágy talaján kihajt egy megkésett szürrealizmushoz köthető, varázslatos, egyéni stílus, melynekfőszereplője a művész emlékezete: "... természetes, hogy az Elveszett Paradicsomot behelyettesítem mással, például: boldognak gondolt gyermekkorommal; ahol a mese volt a valóságos, az álmaimmal; amelyekben szabadon csapong a képzelet; honvágyammal, ami szebbre színezi vágyódásom világát, mint amilyen a valóságban.'^ Vajda módszerét Bálint hamarosan saját képére formálja és látszólagos rokonságai ellenére homlokegyenest más művészi attitűd szolgálatába állítja. Azoknál a műveinél, ahol Vajda a módszert alkalmazza, nem a képfelület törvényeire koncentrál a motívumok egymásra montírozásakor. így a hétköznapi tárgyak, néhány nagyon általános, szakrális elem és pár különös, eredeti összefüggéseire alig-alig utaló tárgyi részlet elveszti időbeliségét, mintegy kiszakad az időből. A szokatlan áthatások ezáltal nem szubjektív vallomások, hanem a 'kinyilatkoztatás' meghívására tett kísérletek. Bálint a sokszor nagyon érzékeny faktúrájú, egymásra vetülő hátterek segítségével magánmitológiájának szubjektiven megtalált motívumtöredékeit visszahelyezi az egymás mellé rendelt idősíkokba, művei így sokszor epikus karakterűek. Sejtelmes terekben a meghatározhatatlan figurák sejtetett történések szereplői. Vajda 1936 táján a kollektívum alapjaihoz szeretne visszatalálni, Bálint a 60-as évek fordulóján a kimondhatónak vélt bizonyosságokban való hit elvesztése után belső történéseinek keres formát. Mint írja: "... a Teljesség kiszakadt részecskéi vagyunk, és emlékeink hitelét a bánat és bánatunk hitelét az emlékezés idézi és igazoja ... Mi más lenne a Szó, mint visszhangszerű megtükröztetése (kissé megtöredezve és megkopva) a kinyilatkoztatásnak, és a szín a néma szavaknak siet a segítségére, hogy visszaadja a szavak öntudatát, mélységét és zenéjét, hogy legalább, ha tétován is, de utaljon a Teljességre, aminek árulóivá váltunk. "38 "Hűség önmagamhoz; ezt nevezném elkötelezettségnek, így védem önmagamat tőlem idegen erőktől: az embertelenségtől. "39 A művészi önmeghatározás folyamata Bálintnál több síkon zajlik. A vizuális megfogalmazások mellett fogalmilag is reflexíven követi saját metamorfózisát. Megjegyzéseiből kitűnik, hogy pontosan felméri a Vajda és maga közötti különbséget. Az 1960-as évek közepén így születnek Vajdáról tanulmányai, amelyek most már sors, etika, és életmű átélt és világos megértéséről tanúskodnak. Vajdán keresztül ér vissza Szentendréhez is, nem a jelen, hanem a múlt Szentendréjéhez. Vajda rajzai kapcsán írja: "...érezzük annak a várakozó pillanatnak csendjét, ami után tiszta szoprán hangon megszólal Szentendre, a házak ablakain át ki- és beáramlik valami ünnepi révület lefojtott színű, opál anyagtalansága, átjárva, csaknem körülsimogatva egy-egy tárgyat. "40 A város már nem látvány, hanem a szellemi és lelki projekció eszköze. Bálint, bár Vajdáról írja a következő sorokat, mégis saját, városhoz fűződő kötelékeiről is vall: "Olyan látványt fogadott be, amiből a Szentendrén dolgozó számos művész nemigen érzékelt semmit, mert ez a látvány nem a táj, nem a házak, nem a zegzugos utcák 'festóiségéből' állt össze, hanem a vízióból, melyeket rávetített a dolgokra, és abból az élménysorból, amit a 'Tudás'-nak és az emlékezésnek, az ér359