Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia I. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 4., Szentendre, 1997)

Művészettörténeti szekció - dr. Hann Ferenc: A szentendrei motívumok továbbélése Kósza Sipos László hannoveri periódusában. Gondolatok egy monográfiához

pihenőpont, ugyanakkor összegzés is, a szentendrei emlékanyag egyetlen lapon való summázása. Maga a címadás visszahúzza a gondolatot az időben. Paizs Goebel hasonló című művét festve minden bizonnyal a klasszikus aurea aetas-ra gondolt, Kósza Sipos talán az elhagyott városra. A szembenéző mellképszerű figura teste házakból, tornyokból épül fel, mintha Arcimboldóra gondolt volna a művész. A fejet organikus formák keretezik. A kalap karimájáról furcsa, fülönfüggőkre emlékeztető tornyok csüngenek le. A kalapdísz lángoló bokorszerű növényi forma, melyről Gadányi Jenő bizonyos korszaka, s Kállai Ernő bioromantika elmélete ötlik eszünkbe. E magányos opus mellett még egy unikális darab említendő meg, az 1979-ből való Részeg ház figurával с munka. Itt a művész felvillantja annak a lehetőségét, hogy voltaképpen Deim Pál gondolatmenetét is felvehetne. Az épületnek dőlő figura puha, erősen redukált, csaknem bábu, ám az előadás érzelmes, ami meglehetősen távoli Deim racionális poézisétől. (Másképp szól ugyanarról a témáról Jimenez és Guilleric.) Gyakrabban találkozunk a művésznél az ember és az épület egymásba (vagy egymásra) „szerkesztésével": Itt részben Kornissnak a harmincas évek harmadik harmadában festett munkái tűnhetnek archetipikusnak (pl. Emlék, 1935). Ám míg Korniss általában a fej koponyarészébe festi bele az épületet, gömbakácot, egészen didaktikusán utalva a formák idézetjellegére, Kósza Sipos inkább a (Bábel-)torony különféle szintjeire, szűk kamrába szorítja be figuráit. E képtípus a szorongó, magányos festőt idézi fel bennünk, pszichologizáló karakterű művek ezek, melyek (s most csak az érzelmi, indulati attitűdre gondolunk) ritkák az egyébként szomorkásán szemlélődő, nem közlő-kitárulkozó jellegű életműben. Többen is megállapították, hogy Kósza Sipos szemléletmódjának kialakulásában döntő volt az a pillanat, amikor (1966-ban) megismerkedett az akkor még nem publikus Vajda Lajos rajzokkal, kollázsokkal. A Vajda-tanulságok elsősorban a rajzokban, rézkarcokban derengenek fel, de azért a Különös találkozások (1980) bártan tekinthető quasi-kollázsnak, az Álom a városról (1980) pedig tiszta formaadásával, diszkrét jelhasználatával Vajda mellett mintha Bálint Endrét is felidézné. A rajzok és rézkarcok végigkísérik az egész pályát. A technika természetének megfelelően itt nagyobb hangsúlyt kap a vonal, s a konstrukció. Az origamira emlékeztető formák (Hajtogatott formák, 1975) erősen a nonfiguráció felé mozdulnak el, a konkrét utalások finoman meghúzódnak a kompozíció valamelyik zugában (Kompozíció I. 1975), vagy egészen naturálisan jelennek meg, elválva a főmotívumtól (kavicsok, 1977). Talán a látszati hajtogatottság adja, hogy ezeknél a műveknél a szemlélő misztikus belső tereket fedez fel, ami az általában síkban dolgozó művésznél szokatlan. 124