G. Móró Csilla szerk.: Blaskovich emlékkönyv(Pest Megyei Múzeumi Füzetek 1., Szentendre, 1993)

Dinnyés István: A Blaskovich testvérek régészeti tevékenysége

DINNYÉS ISTVÁN A Blaskovich testvérek régészeti tevékenysége A Tápió-vidék keleti részén az emberi élet régmúltját őrző régészeti emlékek (a 300 évesnél régebbi, földből előkerült tárgyak és a földben, néha a felszínen fennmaradt emberi alkotások együttese) kutatásában a Blaskovich testvérek munkássága kitörölhetetlen fejezetet alkot. Blaskovich György (1878-1960) jogot végzett, a gyakorlati életben jól eligazodó, határozott egyéniség, Blaskovich János (1883-1967) képzett mezőgazdász, de a történelem izgalmas kérdései, részben az irodalom felé vonzódó, inkább a szellemi alkotómunka területén otthonos ember volt. Eltérő egyéniségek, akiket nemcsak a feltétlen, testvéri szeretet kapcsolt össze, hanem egyező törekvésük családi hagyományaik és értékeik megőrzésére, azonos értékítélet gyarapításukban, közös érdeklődés a közeli és távolabbi múlt emlékei iránt. Együttműködésüket jól példázza, hogy a történelmi és más témájú írások szerzője rendszerint János, de első kritikusa mindig György, akinek véleménye, észrevételei beépültek a készülő munkába, ilyen módon tehát közös alkotások. Érdeklődésük kezdetben Tápiószentmárton és Tápiószele régészeti emlékeire irányult, hiszen mindkét községet otthonuknak tekinthették. Figyelmük, működésük területe a szomszédos községekkel bővült, majd a Nemzeti Múzeum tápiószelei Gyűjtőhelyének (1947), utóbb a Tápiószelei Múzeumnak (1952) a megalakulásával párhuzamosan a keleti Tápió-vidékre (Nagykáta-Tápióbicskétől Tápiógyörgye-Újszilvásig) terjedt ki. Megfigyeléseikről, értesüléseikről feljegyzéseket készítettek, a leletek tálalási helyét igyekeztek térképen is rögzíteni. Régészeti leletek felbukkanásáról értesítették a Nemzeti Múzeumot. Törekedtek arra, hogy a leletek ne kallódjanak el, s lehetőleg a Nemzeti Múzeumba, 1947 után a Tápiószelén alakuló múzeumi gyűjteménybe kerüljenek. Régészeti munkálkodásuk eredményeként műkincs gyűjteményükben leletek is helyet kaptak. Ez volt az alapja a Tápiószelei Múzeum régészeti gyűjteményének, további gyarapítása a Blaskovich testvéreknek - a múzeumi gyűjtőhely, majd a múzeum vezetőiként örömmel vállalt feladata is lett. E gyorsan gyarapodó gyűjtemény az 1960-as évek elején közel ezer, vidékünkről származó régészeti tárgyat tartalmazott, kiegészülve néhány, a Tápió mente nyugati részén és Pest megyén kívül (Dunántúl, Jászberény, Szolnok) előkerült lelettel. Blaskovich György és Jánosnak a Magyar Nemzeti Múzeumba küldött, régészeti leletekről szóló levelei, bejelentései maa Nemzeti Múzeum Adattárában (továbbiakban MNMA) találhatók. Régészeti témájú hagyatékukat (tanulmányok, feljegyzések, levelezés és más dokumentumok) a tápiószelei Blaskovich Múzeumban, jórészt az adattári gyűjteményben (továbbiakban TBMA) őrzik. Négy évtizedet átfogó régészeti tevékenységük eredményeit elsősorban e dokumentáció segítségével tekintjük át. 1923 februárjában jelent meg Blaskovich János „Attila városa" с könyvecskéje (Bp., 1923. 16. o.), melyben kifejti: „ha a jelek nem csalnak", akkor a hírneves hun uralkodó, Attila székhelyét nem az Alföld déli részén, hanem jóval északabbra, Tápiószentmárton határában kellene keresni. E feltételezés alapja bizonyára az volt, hogy a Blaskovich test-