G. Móró Csilla szerk.: Blaskovich emlékkönyv(Pest Megyei Múzeumi Füzetek 1., Szentendre, 1993)

Haider Edit: A Blaskovich-gyűjtemény pipái

HAIDER EDIT A Blaskovich-gyűjtemény pipái A 18. század második felében, de különösen a 19. század folyamán divatba jött a használati, de méginkább a megbecsült díszes pipák gyűjtése. Elhelyezésükre különböző állványok, asztali és szekreter formájú pipatóriumok készültek, amire a ház ura és a család férfitagjai büszkén tették szemlére értékes metszett pipáikat. A pipázás évszázadokon keresztül főként a férfiak kényelmes, tekintélyt parancsoló időtöltése volt. A pipa és a dohány használatát hazánk lakosságával a törökök ismertették meg. A pipázás látványának egyik első említése az 1576-os esztendőhöz fűződik, ugyanis ekkor harmadik Amurates török császár folovászmestere és Erdélybe küldött követe Gyulafehérváron a csodálkozó lakosság szemeláttára pipára gyújtottak.

1 Mint újdonság a dohány és a dohányzási eszközök Európa-szerte az uralkodók és az előkelők körében igen kedvelt ajándéktárgy volt. Egyik korai hazai példát említve, 1615-ben Bethlen Gábor erdélyi fejedelem a konstantinápolyi pasától pipákat és tubákot kapott ajándékba, bár tudjuk róla, hogy ő sosem dohányzott. A pipázás a 17. században vált általánossá. Elterjedésében nagy szerepe volt a katonaságnak. П. Rákóczi György fejedelem törökök elleni négy éves harca idején (1658— 1662) török földről Erdélyen keresztül, a királyi és hódoltsági területeken pedig az idegen zsoldosok révén került nagyobb mennyiségű pipa és dohány az országba. A hazai készítésű pipák a vörös cserépből készült török csibuk formát követték. Ezekből a pipafejbe illesztett száron keresztül szívták a füstöt, míg a nyugati cseréppipákat a szárral együtt préselték. A 17. századtól a 20. század első harmadáig állandóan használatban volt az olcsó cseréppipa, melyet minden rendű és rangú pipás szívesen szívott. Ezek többnyire préseléssel előállított, karcolt vagy benyomott díszítésű pipák azonban nem vehették fel a versenyt a díszesen faragott csont-, fa- vagy tajtékpipákkal. A Blaskovich-gyujteményben kevés a cseréppipa, de annál gazdagabb az egyéni ízlés és fantáziával alkotott faragott pipák sora, melyek megszerzésére olykor rendkívüli összegeket áldoztak. Ezt a gyakran használatos, könnyen kezelhető, díszíthető eszközt szívesen ajándékozták. A pipákat legnagyobbrészt pipametsző mesterek készítették, de ügyeskezű műkedvelők, vagy az éppen munkanélküli művészek, szobrászok, ötvösök némi kereseti kiegészítésképpen szintén vállaltak pipafaragást. A 18. század végén, 19. század első felében vidéki birtokokon, udvarházakban egy-egy szép faragású pipa a művészet hírmondója volt. A Blaskovich család tagjai a hazafias érzelmű középbirtokos nemesség képviselői közé tartoztak. Képezték magukat, megyéjükben közhivatalt, tisztséget vállaltak, tudatos műgyűjtéssel a család és a nemzet értékeit gyarapították. A műtárgyakat nem csupán anyaguk és művészeti kivitelezésük szerint értékelték, hanem becsben tartották a kiemelkedő személyekhez kapcsolható relikviák, egyes történeti események tárgyi vonatkozású emlékeit is. A Blaskovich-pipagyűjteményben a hagyomány szerint a legtöbb pipa П. Rákóczi Ferenc fejedelemhez kötődik. Ezek közé tartozik a gyűjtemény talán első, de a családi hagyomány szerint legbecsesebb darabja П. Rákóczi Ferenc fejedelem használati pipája,

3 melyet Grassalkovich Judit, Blaskovich Sámuel felesége örökített a családra. Megváltásáért Blaskovich József Hont megye alispánja testvéreinek egy bikát és hat tehenet adott. A pipa barnára szí-