G. Móró Csilla szerk.: Blaskovich emlékkönyv(Pest Megyei Múzeumi Füzetek 1., Szentendre, 1993)

Erdélyi István: Szelei emlékek

ERDÉLYI ISTVÁN: SZELEI EMLÉKEK 17 A helyzet a kúriában igen sajátságos, szokatlan volt: ott éltek azok az ötvenes években nálunk másutt már kitelepített, üldözött, volt tulajdonosok, akik felajánlották házukat és egész berendezésüket az államnak, amely ezt el is fogadta, sőt eleget tett kívánságuknak, hogy életük végéig ott éljenek. Ez országszerte egyedüli eset volt. Nézegetve a vadásztrófeákat, keserűen emlegették pompás vadászfegyvereik elkobzását, köztük a híres medveölő puskákat, amikkel a máig megmaradt pompás medvebőröket szerezték még fiatal korukban, a Kárpátokban. A háború utolsó napjaiban szovjet tisztek vitték el azokat. Később megkértek arra, lépjek levelezésbe - vélt illetékes szervekkel - azok visszaszerzése ügyében, amit ugyan meg is tettem, de sikertelenül. A kúria előtti kis parkban büszkén fekvő egyiptomi szfinxről az az elképzelés élt bennük, hogy az talán eredeti lehet, hiszen 6

. Blaskovich János (1883-1967) a bölényszarv kürttel sok műkincset hoztak el onnan 1958 egykori vagyonos európai földesurak is. Magam tamáskodtam eredetiségét illetőleg. Ennek tisztázására levittem egyszer magammal az egyetemről - a későbbi neves egyiptológus kolléganőmet, Varga Editet, a Szépművészeti Múzeum jelenlegi főigazgató helyettesét - aki nagy érdeklődéssel nézte meg a kúria kincseit és a szfinxről megállapította azt, hogy nem eredeti ugyan, hanem 19. századi, jó utánérzéssel készült szobor. Mellén a hieroglifák sorában még Rá, a Napisten neve is jól kivehető. Ebben a megállapításban a fivérek meg is nyugodtak. Miután 1958-ban megnősültem, feleségemet is elvittem a szívemhez nőtt kedves szelei kúriába, ahol aztán többek között megmutatták neki a kis gömb alakú varródoboz titkát, egy forradalmár - az abban intarziával rögzített - horoszkópját. Hosszasan beszélgettünk az emberi jellemről, a lélek, az agyunk még feltáratlan vonásairól. Különösen az ötvenes években nagy dolog volt még az is, hogy az akkori jól ismert nehézségek ellenére a fivérek és egyikük leánya mindig pompás ebédet biztosított az igazán kedves pesti vendég számára, ami akkoriban egyáltalán nem volt egyszerű dolog. (A fővárosban az ötvenes évek derekán még általában sort álltunk a húsért.) De nem is ez a leglényegesebb, hanem a nyugodt, vidéki, háború előtti hangulatot megőrző, tisztességes együtt étkezés, az utána folyó meghitt beszélgetés. A fivérek levetve munkaruhájukat, mindig zakóba-nyakkendőbe öltözve ültek ebédhez, megtisztelve ezzel a vendéget és egyben önma-