G. Móró Csilla szerk.: Blaskovich emlékkönyv(Pest Megyei Múzeumi Füzetek 1., Szentendre, 1993)

Blaskovich János: Erdei hipnózis

U BLASKOVICH JÁNOS: ERDEI HIPNÓZIS - Csak üvöltsetek - biztattam őket magamban - majd túljárok mindjárt az eszeteken. Előhúztam zsebemből az erdővéd lovának csengőjét, majd elkezdtem utánozni a legelésző lovat: cin, cin, cin, hrp, hrp Amennyire zeneileg képzetlen fülemmel meg tudtam ítélni, a hangok elég hűen utánozták a legelő ló csengettyűzését és harapdálását. A kezdeti sikereken felbuzdulva, később egy-egy prüszkölést is megreszkíroztam. A farkasok egy kicsit messzebb voltak, de reméltem, hogy meghallják a csengőm szavát, s eljönnek felderíteni a csábító hangokat. Igaz, az ellenkező oldalról - a községi lankák felől - hamisítatlan lócsengók csábítgatták őket. így joggal feltételezhettem, hogy az én irányomban fognak majd elindulni. A farkasok négyen vagy öten lehettek. Nagy megelégedéssel vettem észre, hogy távoli üvöltésük nem volt kellemetlen hatással idegzetemre. Rút hangjukat inkább komikusnak találtam, amint torkukszakadtukból üvöltöztek. Mégis sokat tesz az, ha az ember céltudatosan irányítja gondolatait. Az üvöltések sehogy sem akartak közeledni. Néhány perc múlva szomorúan hallottam, hogy a farkasok - a lövöldözések ellenére - a községi legelők felé tartanak. Ekkor a Csákói-bürgész oldalából - meglehetősen közelről felhangzott egy olyan rémséges ordítás, amit emberi idegzet nem szokhat meg soha. Mintha nem is farkas, hanem valami ősvilági csodaszörny bömbölt volna ki a hegy belsejéből: oaaóóóó oaaaaaaaóóóóóó... Mikor egy pillanatra csönd lett, hideg szélroham furakodott az óriási bükkfák közé, s amint kiért a tisztásra, úgy teleszórt falevéllel, hogy belerázkódtam. A csengőt zsebredugtam, mert az ordítás egyenesen felém közeledett, s a puskát kellett kezembe vennem. Most, mintha a denevérek is közelebb repkedtek volna a fejemhez, mintha a baglyok is nagyobbakat sikítottak volna. A mély és hirtelen ordítás percről-percre kellemetlenebb hatással volt reám. Hiába akartam hatásától szabadulni. Mikor a rémes hang a fülembe búgott, úgy éreztem, mintha a dajkamesék csontvázembere a hátamat simogatta volna. Az irtózatos hang hol rettenetes fenyegetést, hol valami borzalmas fájdalmat fejezett ki. Vajon mi baja lehet? - Ebben a pillanatban világosan fülembe csendült egy akadémiai professzorom monoton hangja: a veszett állat hangja rekedtté válik. Ez az ordítás már ereimet kezdte zsibbasztani.. A veszett farkas nem tréfadolog... Most már nem bántam volna, ha ez a szörnyeteg másfelé veszi útját... de zsinóregyenesen közeledett felém... Ereim lüktettek, a torkom kiszáradt. Szemeim állandóan az erdőszélt fürkészték. Ha a szellő megmozgatta közelemben a páfrányokat, égnek meredő hajjal kaptam puskámhoz. Zsibbadó kezeimben reszketett a fegyver. Azért, hogy időt nyerjek a lehiggadásra, a közeledő ordas lépteit messziről meg kellett hallanom. Minden erőmet összeszedtem, hogy az erdő éjjeli hangegyvelegéből ki tudjam választani a farkas puha lépteit. Megfeszített hallásom fokról-fokra élesedett... Észre sem vettem, hogy szemeim lassan lezáródtak. A légáramlatok máskor is telítve voltak erdei illatokkal, de most oly tisztán éreztem a hatalmas bükkfáknak, a mohoknak, a patakmederben korhadó levélzetnek, s a különböző fagombáknak illatát, mintha közvetlen közelemben lettek volna. Az előbb az erdőzúgás minden hangot elnyomott. Most tisztán hallottam minden kis koppanást; a patakocska halk csordogálását oly élesen hallottam, mintha mellette lettem volna. Úgy tetszett, hogy amióta a holdfényes erdőszél nem zavar, lelki szemeimmel valósággal látom az erdő belsejét, mint valami álomképet. Az volt az érzésem, hogy csak akarnom kell, s lelkileg mind messzebb és messzebb hatolok be az erdő-