Dam, Johan van (szerk.): Útravaló. Gy. Molnár István (Szentendre, 2012)

Bencsik István: Tulajdonképpen nem voltunk barátok

don - szőkébb pátriámban - rábeszéltem a város vezetőit, hogy hozzunk létre egy alkotótelepet Villány mintájára. A telep megvalósult, az én dolgom volt felkérni a művészeket. Elmentem Pistához és Deim Palihoz. El is jöttek - mindketten csináltak egy-egy jó szobrot. Emlékszem amikor Pista megérkezett - a városháza előtt vártam - abban az időben vett egy Zsigulit (ez volt AZ autó a mi korunkban). Nem bírta ki, hogy ne csinosítsa az autóját - öntapadós műanyag fóliával képet ragasztott a motorházra. Ilyen volt a mi luxusunk a 70-es években. Amikor kiszállt az autóból, büszkén mondta „egy seggel jöttem idáig", 200 kilométert egyhuzamban végigvezetni hőstett volt azokon az utakon, azokkal az autókkal.

Képek jutnak eszembe. Az ápolt, gondosan rendben tartott műterme, a szép galéria, amit saját kezűleg épített, amikor náluk ebédeltem mindkettőjük kedvessége, a nagyon szép rézkarcai.

Évek teltek el és nem találkoztunk. Egyszer Deim Palitól kérdeztem róla, mondta, hogy tájképeket fest. Gyönyörűen dolgozott, mégis kétségei lehettek. Vállalta a váltásokat, mert minden váltás után azt hisszük megtaláltuk az Egyetlent, az Igazit. De a Teremtő nagyigényű, a képi valóság is végtelen, soha nem vagyunk képesek a teljes-