Eliost, Karen (szerk.): Szombathy. Városjelek 1971 - 2012. Művészet Malom, Szentendre, 2012. szeptember 28 - november 11. (Szentendre, 2012)
A város törlődő jelei
mény gondolatoknak a visszhangjait, amelyeknek 1969-es, Szenesedés című filctoll rajzsorozatában, a világméretű szabadkai öngyilkossági késztetések kapcsán adott hangot a művész.5 Az épületek romlása, a plakátok elmosott gyűrődései vagy a képszéleken burjánzásnak indult gyomnövények kifejezően jelzik az entrópia folyamatát is, amely Robert Smithson munkássága révén talált utat a korszak konceptuális művészetének tudatába. Elméletileg bármely helyen és bármilyen időben lehetnének azok a falak, utcai jelzőtáblák, graffitik és egyéb véletlenszerűségek, amelyek szemantikai többletként jelennek meg bizonyos fotók szélein, jóllehet azoknak a fókuszában láthatóan egy színnégyszög áll. Mégis egy konkrét korszakból szólnak hozzánk, amely éppúgy letűnt, mint ahogyan eltűntek a véletlenszerűen átfestett jelek. Az átfestett városi jelek gyűjteményét ugyanis a művész három évtizedig hagyta érlelődni konceptuális borospincéjében, így időközben egyre lazábbá váltak a kötelékek a fotók által úgymond ábrázolt konkrét valósággal. Lehetetlen lenne visszatérni ezekre a helyszínekre, hogy rekonstruáljuk a látványt, éspedig nemcsak azért, mert az entrópia folyamatai már visszafordíthatatlanná váltak, hanem mert a képeken látható helyek történelme annyi új réteget halmozott egymásra, hogy ezeknek a haszontalan dolgoknak a fényképeire a jövő archeológiája is a tárgyaként tekinthetne. Az átfestés mozzanatában az eltörlés mellett erősen visszhangoznak a túltermeléssel társított olyan fogalmak is, minta többletfelhalmozás-vagy egyszerűbben csak a túldimenzionálás. Ugyanakkor arra is felhívhatja a figyelmet, hogy a művészeti piac minden igyekezete ellenére a festészetnek végeredményben éppen annyira vége, mint amennyire 1970 körül volt. A festészet is egyike azon ritka műfajoknak, amelyek - neoavantgárd szimpátiáihoz hűen - soha sem tartoztak Szombathy szerteágazó munkásságába. így aztán könnyen felfedezhetjük a festői gyakorlatot illetően a humor, sőt akár a gúny mozzanatát is a többségében 1973-ban készült Falfestmények című sorozatában. Szombathy itt egy újabb, figyelemre nem méltatott és jórészt észrevétlen maradó urbánus jelenségre hívja fel a figyelmünket, jelesül arra a vizuális hatásra, amely akkor jön létre, amikor a falfestők különböző színeket próbálnak ki egy ház falán, hogy rátaláljanak a megfelelő árnyalatra, még a Dulux-korszak előtti kísérleti, „fokozatos megközelítés” módszerével. A befejezetlen felületeken bizarr módon továbbélő színminta-csíkok azt a szubjektív munkafolyamatot jelenítik meg, ahogyan a színeket kikeverő munkás igyekszik rátalálni a kék, zöld vagy rózsaszín megfelelő árnyalatára. A lehetséges színek választéka egy üzletportál alján enyhén komikus módon úgy jelenik meg, mint valami színskála a digitális Photoshop előtti korszakból, mert általában csak a fal felső részét festették le a kiválasztott színnel. A kipróbált színmintákat véletlen festményeknek vélhetnénk közelről szemlélve. Lényegtelen és nem is állítható biztosan, hogy a szerény, névtelen falfestő nem vette számításba a festékek kombinálásával és rétegződésével keletkezett hatásokat, vagy örömét lelte-e az előkészítő ecsetvonásokban. Beszélhetnénk itt a művészet elitizmusát a demokrácia szellemében dekonstruáló késztetésről, vagy legalábbis a festészet hívei által gyakorolt technika felmagasztalásának demisztifikálásáról. Ami magukat a színárnyalatokat illeti, bizonyos értelemben kulcsot adhatnak a kezünkbe a létező szocializmus színeihez, amelyek a forradalmi vörös mellett az ipari szürkéktől és a korabeli Trabantok matt zöldjétől a szocialista városokról készült képeslapok megtépázott dicsőségét természetellenes, primer színtónusokkal ellensúlyozó színskálára terjedtek ki. 5 Lásd Uo., 10. 9 ШШШ
