Balogh László: Balogh László retrospektív kiállítása. 2010. január 23 - március 15. MűvészetMalom, Szentendre (Szentendre, 2010)
Szemelvények a művészről szóló irodalomból
Balogh organikus konstruktivizmusa - mintha dráma nem, csak fölszabadult szépség eremé az egész világot - fényt gerjeszt (sokszor a kontúr is fényforrás) a testmotívumokra (hajlás- és dőlésszögekre, a vállra, kebelre, csípőre, tomporra stb.) épülő alakokban. Ezzel a gesztussal hajdani konstruktív város-képei valaminő érzéki testmértanná szelídültek. Az ívek, félkörök, egymásba behatoló pajzs-, lencse- és a női test ezer zegét-zugát organikus tájélményként visszaadó alakzatok - mert a szín- és formakombinációk egymásba átcsapnak - a teltség, az érzékiség képzetét keltik. A vonalas rajzok erotikája - Balogh László kitűnő grafikus is - az akril festményeken (az alap ritkán farost, többnyire vászon), épp az elveszejtett síkkal, vagyis az egymásba fordulás aktusával valaminő térélmény illúzióját keltve, megnő; lágy idomok zenéjét közvetítve keretbe alig fogható élménnyé duzzad. Test és test, ha nem élő (emberi) testről van is szó, az egymáshoz fordulás - kiteljesedhet-e egyik a másikban - elomló, ritkábban drámai viszonylatában lesz az, ami: egyensúlyt kereső létvalóság. Messziről kellene indulnunk, hogy Balogh László „szentendreiségének" minden éltető mozzanatát - táj- és városszeretetét, a dombhajlatokban (és azok élő cserjéiben is) lüktető érzékiségét, a harmóniában zengő, végső soron valaminő fölfokozott szeretet-élményben megtestesülő tisztaságát, az otthoniasság és a jó kedély festményről festményre duzzadó láncszemeit - megnevezzük. Magam is meglepődtem - annak ellenére, hogy öt év előtti, ugyancsak jubileumi kiállítását nyitottam a Vigadó Galériában -, hogy a jelenleg hetvenöt éves ifjú hová fejlődött. A szentendrei múzeum Skanzen Galériája végtelenül egységes képet mutat. Bölcs, tiszta, harmonikus, a színek és formák találkozásában érzelmi térképet (is) adó tárlat jelzi, hogy az aszúvá érés nemességének és valamiféle belső megcsendesedésnek vagyunk tanúi. Új motívum, vagy legalábbis ami az életműből ne következnék, nem szerepel a palettán, viszont a „régiek'1 át vannak szellemítve. Avval is, hogy a festőművész újra és újra előveszi őket, és sokadszori nekifutásra - egyetlen vágyott cél: a tökély - megpróbálja sikeres vagy kevésbé sikeres énjét színharmonizációs dramolettben a lehető legjobban és a lehető legnagyobb nyíltsággal kifejezni. Ebben a festői confiteorban a büszkeség és az esendőség is együtt van. Ez utóbbi épp abban mutatkozik meg - magam sem értem, hogy mi, miféle „kozmikus" mértanok sarkallják a művészt -, hogy a nagyobb formáknak akar létjogot szerezni, holott - a nagyméretű, 2005-ös fríz (Asszonyok) előzménye bizonyítja - kisebb művében is ott, jól látható drámaisággal, a monumentalitás. Ki tudja, hogy mitől él - talán épp az első, az intimebb formában való megjelenítés révén - a szín- és formakombinációkban léttapasztalatokat (szeretet, együvé tartozás stb.) is involváló festmény. A fegyelmezett kompozícióban, jóllehet a festőművészt szinte csak ez mozgatja, az absztrakt világ akarva-akaratlan kitágul, és olyan érzelmi és hangulati elemek is szerepet kapnak, amelyek csak növelik a szemet elkápráztató igazmondás hitelét. A Bontakozó formákban (2004) és az Organikus formákban (kettő is van belőlük, mindkettő 2005-ben született) érhető tetten - bár didaktikusán nincs kimondva, csupán a szín- és formakáprázat telítettségében jelenik meg - a szülés, születés, növekedés organikus mértan ellenére is érzéki sugallató misztériuma. Balogh itt eléggé elszakadt hajdani mesteréről - avval is, hogy nem öltötte magára a kivonulás, a megsebzettség utáni önfeladás maszkját -, mégis jó. S ahol Barcsay tisztaságeszményét, a kompozícióban is megnyilvánuló sugárzó erkölcsöt hangsúlyozza (Asszonyok - Hommage á Barcsay, 2003), ott ugyancsak erős. Egy festői korszak őszikéit látjuk, de nem a búcsúpillanatot. Ettől az érzéki táj- és testmotívumok megóvnak. Azonban az Együtt (2003) egymásba bújó alakpárja jelzi, egyre nagyobb szükség lesz a szövetségre. 18
