Balogh László: Balogh László retrospektív kiállítása. 2010. január 23 - március 15. MűvészetMalom, Szentendre (Szentendre, 2010)
Balogh László írásaiból
(Uniformizált nyílászárókat, műkő lábazatot produkáltak.) Azt már mondanom sem kell, hogy mindezt „szakemberek" végezték! Ne is soroljam tovább. A 70-es években terveikkel megjelentek a fiatal építészek is. Első szárnypróbálgatásaikat segítettük, pátyolgattuk. A kapott tanácsokat megköszönve hálásnak mutatkoztak. Volt köztük, aki itt megtelepedett, állást vállalt. Az egyre terebélyesedő „butikváros" mind több és több „maszek" munkalehetőséget kínált. Gombamód szaporodtak a „helyi építészek" is. A fiatalság lendülete és varázsa mindannyiunkat azzal a reménnyel töltötte el, hogy végre kinevelődik Szentendrén egy olyan építészgárda, mely fogékonyságot mutat a műemlékvédelem iránt. Nagy gonddal, alapossággal rámutattunk az épületek arányaira, a részletek fontosságára (kapuk, ajtók, ablakok, rácsok, vakolatdíszek változatos, gazdag motívumvilágára), és a kilátásvédelmi szempontokra. Munkáik szaporodtával berzenkedni kezdtek. Közülük egyesek városszerte - eléggé el nem ítélhető módon - csak az albizottság művész tagjait marasztalták el, nemcsak a hatóság, hanem az építtetők előtt is. Ez nagyban hozzájárult a mára kialakult „művészellenes" közhangulathoz. A kezdetben intelligens, jó modorú fiatalemberek ekkorra már az idősebb, nagy műemléki tapasztalattal rendelkező építészkollegáik tanácsaira is feleselni kezdtek (akiket egyébként az Építőművészek Szövetsége delegált Albizottságunkba). A cikkében leírtakra még a következőket válaszolom: 1. Ön szerint a szentendrei építészek „tudják, miként lehet, szabad műemléki környezetbe tervezni - nem egynek műemléki szakmérnöki diplomája van - az ő szakértelmükre a zsűrizésnél szükség van..." Sajnos a tények nem ezt bizonyítják. Ami durva beavatkozás történt a műemléki belvárosban, az mind az úgynevezett „szakemberek" műve. (Ebben az Ön által említett „műemléki szakmérnökök" élenjártak!) 2. „Nem tudják elviselni, hogy festő, iparművész ítélkezzen felettük". A MAB sohasem „ítélkezett", mindig csak véleményt mondott és tanácsot adott. A dolog ilyen beállítása félrevezető és hamis. A városban élő közel 100 művész közül mindössze négy-öten vettek részt évtizedeken keresztül az albizottság munkájában olyanok, akik már letették a garast, az építészethez kapcsolódó (murális) munkáikkal bebizonyították hozzáértésüket. Helyismeretük, lokálpatriotizmusuk is erre predesztinálta őket. 3. Ami „az együttműködési készséget" illeti, részünkről megvolt. Múlt év nyarán összehívtuk a volt MAB-tagokat, az önkormányzat és az építészek képviselőjét, felkínálva további közreműködésünket. A válasz hallgatás volt. A városért végzett három évtizedes, példaértékűnek tartott (a minősítés építészektől származik) társadalmi munkát máig sem köszönte meg senki. Az idetelepült „helyi építészek" a megváltozott körülményeket és ebben az amúgy is kényes szakkérdésben az önkormányzat tájékozatlanságát fondorlatos módon és gyorsan kihasználták. Érdekeik védelmére Építész Egyletet alapítottak. Céljuk a napnál is világosabb: minden városi munkát megkaparintani, kikapcsolódni és szétverni az utolsó akadályt, a MAB-ot, ezzel zöld utat biztosítani „önmegvalósításukhoz". Gratulálunk ehhez az építészekhez nem méltó, etikátlan viselkedéshez! Lelkűk rajta. Noha minden építész szuverén egyéniség, tervezői szabadságát nem mi, hanem a város műemlékegyüttesének íratlan törvényei határolják be. Mivel nem magánügyről van szó, tervezői munkájukért különös felelősséggel tartoznak. Nincs joguk ahhoz, hogy a társadalmi kontrollt kiiktassák! Az önkormányzat pedig jobban tenné, ha a „Világörökség részednek kinyilvánított Főtér rendezésekor nemcsak a helyi Építész Egyletre támaszkodna. Ezek után nehogy valaki építészei lenességgel vádoljon, kötelességem leszögezni: a helyi Építész Egylet tagjai jól képzett „szakemberek", de csak „szakemberek"! Közülük többen műszakilag korrekt munkákat kiváló kivitelezésben mondhatnak magukénak. Az eddigi, speciálisan műemléki feladatok terén azonban nem mutattak kellő hozzáértést, érzékenységet és szakmai alázatot. (Tisztelet a kivételnek.) Lesz-e valaki műemléki szakemberré vagy sem, az nem elhatározás, még csak nem is „szakmérnöki diploma", hanem elsősorban adottság kérdése. Egy műemlékház felújítása, korszerűsítése legalább annyira értékes és nehéz alkotómunka, mint egy új ház tervezése. Szakképzettségükre a városban számos egyéb feladat kapcsán szükség van. Végül pedig reflektálok arra, hogy „milyen jogon" szólnak bele a művészek építészeti kérdésekbe.
