Balogh László: Balogh László retrospektív kiállítása. 2010. január 23 - március 15. MűvészetMalom, Szentendre (Szentendre, 2010)
Balogh László: Curriculum vitae. Egy lokálpatrióta vallomása
mindenféle más nációval együtt. Kacskaringós hegyi utakon, a passaui pontonhídon keresztül vittek a regensburgi fogolytáborba. Egy lebombázott cukorgyár melletti réten zsúfoltak össze kb. 130.000 embert, szögesdróttal szektorokra osztották a különböző nációkat. Négy hónapon keresztül a puszta földön feküdtünk, reggelenként értünk jöttek és munkára vittek az amik. Bombatölcséreket temetni, romeltakarítani, egész nap egy fél csajka híg löttyel és egy ujjnyi német fűrészporos kenyérrel nem volt éppen leányálom a tűző nyári napon... Akadt egy-két jó munkahely is, pl. az amerikaiak laktanyájában, vagy a kórházukban. Élelmes honfitársaim megfigyelték, reggel milyen sorrendben jönnek az ottani őrök, este a táborkapuhoz olyan helyre feküdtek. Három hónapi földön fekvéstől csonthártyagyulladást kaptam a csípőmön, bevittek Regensburgba egy gimnáziumból átalakított hadikórházba. Ott megműtötték és hamar meggyógyultam. Én egyedül voltam egészséges a csupa félkarú, féllábú hadirokkant között. Igyekeztem hasznossá tenni magam, az ételkiosztásnál segítettem, takarítottam, egy darabig ott tartottak. Szeptember elején visszavittek a táborba, ahol akkorra felépültek a barakkok, de az én csoportomat már máshová vitték. Beosztottak egy karpaszományosokból álló munkacsapatba, csupa fizikai munkához nem szokott értelmiségivel együtt, akiket minden hajnalban fakitermelésre a straubingi erdőbe vittek, a barakképítésekhez szükséges fát kitermelni. Derekasan dolgoztak, megedződtek. Az amerikai őr, mikor meglátott, azt mondta, nekem nem kell dolgozni, mert én őt az ő fiára (az is 15 éves) emlékeztetem. A néger sofőr és maga közé ültetett. Kibontotta a hadseregük számára rendszeresített dobozt (reggeli-ebéd-vacsora), kivette belőle a cigarettát, a többit meg nekem adta (keksz, konzerv, csokoládé stb.). Míg a többiek vágták a fákat (már akkor motorfűrésszel), addig ő az erdőben vadászott, nekem vele kellett mennem, a lőtt vadat cipelnem. Mire a favágók a rönkökkel megpakolták a teherautókat, visszaindultunk és a rönköket egy geiselhöringi fűrésztelepre vittük feldolgozásra. Az őr megegyezett a helyi vendéglőssel, hogy az előző nap lőtt vadat (őzet vagy nyulakat) készítse el a foglyoknak ebédre a különteremben. A háború után nagy éhínség, jegyrendszer volt Németországban. Kocsányon lógó szemmel nézték, hogy a napon cserzett bőrű foglyok hogyan falatoznak. Sok magyar menekült is volt Geiselhöringben. Megismerkedtem egy Újvidékről menekült magyar tanítócsalád tagjaival is, akik, mikor megtudták, hogy én is tanítók gyereke vagyok, felajánlották, ha rövidesen a 18 év alattiakat a táborokból elbocsájtják, szívesen befogadnak. Két és fél hónapig náluk laktam, december elején az utolsó szerelvénnyel, sok viszontagságos körülmény közepette, de 13-ra hazaértem. Volt itthon öröm, hiszen szüleim egy évig semmi hírt nem kaptak felőlem. Egy év veszteséggel a régi alma materban folytattam az 5. gimnáziumot. 1949-ben érettségiztem. Az osztályfőnököm és a rajztanárom tanácsára felvételiztem az Iparművészeti Főiskolára, nem sikerült. Segédmunkás lettem a Váci úti Magyar Acélárugyárban. Két év múlva, 1951-ben a gyár ajánlásával kerültem be a Képzőművészeti Főiskolára. Balogh László 9
