Balogh László: Balogh László retrospektív kiállítása. 2010. január 23 - március 15. MűvészetMalom, Szentendre (Szentendre, 2010)
Balogh László írásaiból
maghoz juttathatjuk. Azonban a megrendelők első látogatása, észrevételei hallatán megköszönte és kiszállt a buliból. Segítőkészségére jellemző: egyik reggel előbb jöttem be Szentendréről, mert előző nap egy méternél nagyobb szfinksz fejet nem tudtam befejezni. Figyelt, látta, hogy kínlódom, hisz közismert, hogy a hazai tubusos tempera egy idő után nem fejleszthető, „bedöglik"... Akkor azt mondta, mosd le, s a nedvesbe egy-két ecsetvonással beletette a karakterét; a szfinksz fej uralkodó színe égetett szienna volt. (Ez a színvilág neki különösen kedves volt, ekkor már megfestette a Csokonai portréját stb.) Mire a többiek bejöttek, már kész volt. 1965-ben, mikor a műtermes házamat építettem a patakparton Szentendrén, meglátogatott feleségével, Ubullal, Törekyvel. A falak már álltak, a tetőn éppen a bádogos dolgozott. Felesége (Ági) feltűnő jelenség volt, „nagyon tette magát", épp akkor kapta Simcáját, ami abban az időben nagy dolog volt. A szöveget, mint mindig, Töreky Feri vitte. Flárom kocsival jöttek. A bádogos a tetőről csak figyelt. Elinduláskor Béla megjegyezte: „Figyeld meg, ez a bádogos munka sokba fog Neked kerülni." így is lett. A tételes költségvetésnek a duplájába. Hiszen akinek ilyen barátai vannak, azt meg kell fizetni... Béla ennyire ismerte az életet. A 60-as évek elején a szakmai féltékenység már javában tombolt ellene. A „Fiatal művészek klubja" ankéttal egybekötött kiállításra hívta. Vállaltam, hogy segítek neki a kiállítást megrendezni. A megbeszélt időpontban reggel kilenckor találkoztunk a Népköztársaság úti bejáratnál. Fél óráig egy lelket sem tudtunk az épületben találni. Nagy nehezen előkerült az épület gondnoka és kinyitotta a termeket. Fertelmes felfordulás és szemét fogadott minket. (Az előző éjszaka farsangi bál volt.) Minden a feje tetején állt. Ági hisztérikus jelenetet rendezett, takarítónőt akart hozni. Béla egy székre roskadt szó nélkül és sírt... Lassan ugyan már hozzászokott az ellene irányuló acsarkodásokhoz, de úgy látszik, ez igen fájt neki. Fölráztam. Szabaddá tettük a falakat, hozzáláttunk a rendezéshez. Elsőként a „Tanácsköztársaság emlékére" című nagy szárnyas angyalt fölszögeltem, mert ráma nélkül hozta, az anyag többi részét az akkor új monotypia sorozata alkotta, kiegészítve néhány régebbi rézkarcával, így a „Dózsa sorozattal" is. Az esti megnyitóra zsúfolásig megtelt a terem. Emlékezetem szerint Németh Lajos bevezetője után a „pályatársak" csúnyán neki estek, úgyhogy a meghívott vendégek közül többen védelmére keltek. Valaki a jelenlévők közül felkérte Pilinszky Jánost, hogy szóljon ő is hozzá, de minthogy az ellenséges légkör akkorra már olyan méreteket öltött, Pilinszky pszichikai gátlásaira hivatkozva nem szólt. Az egyik fő támadó gátlástalanul pocskondiázta, Béla egy hangot nem szólt. Nem tűrhettem tovább. Szólásra jelentkeztem. A nagy tömegből, a fejek közül kilátszó egy-két munkájára hívtam fel a figyelmet. Rajzi erejére, a kifejezés tömörségére apelláltam, ha jól emlékszem, ilyesmit mondtam: „Egy színnel figurát így megoldani, csak a régi, nagy korokban tudtak..." Erre csönd lett. Évek teltek el, az előbb említett fővádló „Kolléga" megállított az utcán: „Te, a Kondorral kapcsolatban Neked volt igazad." (Sovány elégtétel.) 1966 novemberében a Szövetség Bélával és Mikó Sándor belsőépítésszel kéthetes lengyelországi tanulmányútra küldött. Béla ekkor életének ismét nehéz korszakában volt. Szomorúan mesélte, hogy az a zenész lány, akivel már hosszabb ideje együtt élt, pont akkor hagyta el, mikor elvette feleségül. Ubullal (Konstantin) utána mentek és sokáig keresték, de hiába. Nyomtalanul eltűnt. Tulajdonképpen ezért is vállalkozott ekkor erre a lengyel útra. Egyik jó barátja, Feledy Gyuszi (aki lengyel ösztöndíjas volt) is ajánlotta neki. Ö különben csak otthon szeretett dolgozni, s ha valami okból nem dolgozhatott, akkor már régen baj volt. Saját bevallása szerint 1957-ben a párizsi ösztöndíjas útjáról is előbb jött haza. Megnézte, ami érdekelte, a régieket, Picassót, a többit nem. Az itthoni ragyogó őszi napsütésből havas repülőtérre érkeztünk Varsóba. November elseje volt, teljesen kihalt a város, minden harmadik ház előtt égő gyertyák világítottak. Döbbenetes este. A programot eleinte udvariasan tűrte, később a lengyelek minden kedvessége dacára unta. Fölfedeztük, hogy bizonyos napokon a vodkát csak kis stampedliben lehet kapni. (Egyből duplán rendeltünk.) A viszonylag szép napidíj így egyre fogyott. Programban szerepelt a krakkói Grafikai Főiskola megtekintése, ami őt kifejezetten érdekelte. Repülőgéppel utaztunk. Az ottani szövetségből mindent előre, kedvesen megtelefonáltak. Minket senki sem várt, minthogy szombat-vasárnap egy lélek nem tartózkodott a főiskolán. A krakkói képtárban a „Hermelines hölggyel" és egy Rembrandt tájképpel sikerült megvigasztalni. Ezeket olyan alaposan megfigyelte, hogy este sokáig beszélt róla. Hazafelé észrevettem, hogy szállodánk közelében Jan van Eyck reprodukciós (UNESCO) vándorkiállítás van. Bélát valósággal felvillanyozta. A krakkói modern szálloda
