Csukovits Anita (szerk.): "Memento mori". A PMMI Tragor Ignác Múzeum"Memento mori"állandó kiállításának foglalkoztató füzete (Szentendre, 2009)

XI. A BAROKK ÉS A HALÁL A végtisztesség, bár a rítus fő elemei évszázadok óta állandóak, koronként más és más, összefüggésben a halál­ról vallott eszmék változásával. A késő antik és kora középkori keresztény felfogás szerint más halál várt a keresztényekre és a pogányokra; úgy vélték, hogy míg a pogányok teljesen megsemmisülnek, addig a hívők csak elalusznak, s a feltámadást követően a Paradicsomban ébrednek fel. A kereszténység korai századaiban még csak szimbolikusan van jelen a halál az ábrázolásokon. A 12. századtól kezdődően, Máté evangéliuma hatására kezdett elterjedni az az elképzelés, hogy a végítélet alkalmával Krisztus mint bíró a jó és rossz cselekedetek mérlegelése alapján dönt. így az egyes ember felelőssé vált életéért és haláláért. A 14. századtól a halál egyre fontosabbá vált, s a lélek megítélése már a haldokló ágyánál elkezdődött, a tusakodó ember végső önvizsgálata alapján. Az ars moriendi, a meghalás művészete vált a leglényegesebb próbává, melyre az ember egész életében készült. A korban gyakori járványok széles körben tudatosították a földi lét sötét vég­pontját, melyet alig enyhített a túlvilágba vetett hit. Nem véletlen, hogy a halálképzetek közt ekkor kapott kiemelt helyet a mindenkin egyformán diadalmaskodó csontváz. E korból származnak az első haláltánc-ábrázolások is. Az aratás nyilvánvaló szimbóluma, a kasza a 14. századtól kezdődően lett a halál attribútuma. A 14. századtól találhatók halál- és halottábrázolások síremlékeken is. A reneszánszban a felerősödő éntudat, a természettudományok fejlődése, az emberi test működésének jobb megismerése kezdte megingatni a túlvilágba vetett hitet. Mindez a földi élet felértékelődéséhez vezetett, mely a gyászszertartásokban is kifejezésre jutott; az elhunytról szólt. A reneszánsz alkotások leggyakoribb halálszim­bóluma a múló időt jelző homokóra. A 16. századtól ismét előtérbe került a halálgondolat; az önmagával és a világgal meghasonlott manierizmus pszichikai beállítottsága, az új keletű anatómiai érdeklődés, a kor nagy háborúi, az ebből kiindulva létrejövő páratlan jámborsági hullám, s a kialakuló ellenreformációs propaganda egyaránt táplálták. A barokk eszmeiség már valósággal tobzódott a halállal kapcsolatos jelképekben. A katolikus ellenreformáció eszköztárában, a félelem és reménykeltés eszközeként, didaktikus célzattal jelent meg a halálgondolat. A földi élet hiábavalóságát és a lélek örök életét hirdették. Céljuk eléréséhez, a tömegek megnyeréséhez pedig hasznosították az irodalomban és a képzőművészetben már ismert halálképeket, Vanitas (a földi élet hiábavalóságára utaló) szimbólumokat. A ko­ponya, a csontváz szinte kegytárggyá lépett elő, s elborította a sírokat. Egész kápolnák falait töltötték meg külön­böző alakzatokba rakott koponyákkal, lábszárcsontokkal, csontvázakkal. A nyomdák ars moriendi traktátusokkal, prédikációkkal, ponyvákkal árasztották el a piacot. Az ars moriendi, vagyis a meghalás művészete a haldoklók lelki gondozását segítő rövid, irodalmi igényű könyvecske. Lényeges elemei: elmélkedések a halálról, vigasztalások, figyelmeztetések a bűnbánatra és a hit megerősítésére, imádságok. A halálra készülő ennek szellemében intézte el hátra­maradt ügyeit, békült ki haragosaival, búcsúzott el családjától, gondoskodott lelki üdvéről az egyháznak tett adományok révén. Montaigne francia filozófus szerint „filo­zofálni nem más, mint megtanulni a halált". A16. századtól kezdődően jelentek meg az anatómiailag pontos halott-ábrázolások is. Egyre szaporodtak a memento morik, s soha nem volt ilyen változatos az ember viszonya a halálhoz, mint a barokkban. A barokkban lett népszerű a virág, a virágkoszorú mint képi metafora. A virág, mely már a Szentírásban a mú­landóság szimbólumaként jelent meg, ekkor került az evilági dicsőség jelei közül a Vanitas szimbólumai közé. Az ekkor megszülető és kiteljesedő csendéletfestészetben a virág nélkülözhetetlen elemmé vált. A váci domonkos kripta koporsóinak színeiben és díszítésében is megjelenik a barokk halál-szimbolika. A feketével, vagy szürkével tört, inkább fáradt, mint harsány színek nem az életörömöt testesítették meg. A barokk korszellem és a hagyo­mányos keresztény színszimbolika valamennyi, a koporsókon megjelenített színt kapcsolatba hozta a gyásszal. A gyermekkoporsók színei közül a fehér az ártatlanságra, a zöld a feltámadásra, a reményre, a kék a földi szférához tartozó angyalokra utalt, míg a felnőttkoporsókhoz használtak közül a fekete és a szürke a gyász és a halál, a barna és az okkersárga pedig a föld és az alázat színe volt. Gyakori ábrázolás a koponya, stigmák, lábszárcsont, homokóra, ásó, kapa, kasza, eltört, vagy kialudt gyertya, melyek halálszimbólum jellege magától értetődő. A virágok, immár csokorban, koszorúban, fonatban mint a múlandó szépség jelképei kerültek a koporsót díszítő motívumok közé.

Next

/
Thumbnails
Contents