Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Bagi Gábor: Adalékok a rácok Közép-Tisza vidéki jelenlétéhez a XV-XVII. században
Icvetko Zsanovity, testvére Luka, fia Tebrina, Petar Bodor, fia Dimitre, fia Mihal, testvére Marko, Velise Dojacs, Petko Velikity, testvére Pava, testvére Ilija, Vacsena Dirazsity, testvére Ilija, fia Branko Markovity”. A névsor alapján a magyar lakosság innen is eltűnt, és új rác családokkal erősödött a délszláv elem. Kispón 1591-ben 8 családot vettek számba, 6800 akcse földesúri jövedelemmel. A felsorolt személyek Barnak Mátiás, testvére Andriás, Balázs Farkas, testvére Lukács, Duna Vaszity, Matity György, fiaNikola, Ilija Krivity, testvére Nikola, Miese Isztenity, Gál Dimitre, Vük Mirovity, Dimitary Balazsovity, Micski Mihál, fia Nikola, Bada Gyurovity, fia György, Isztepan Szerdity. Láthatóan itt is újabb rác családok jelentek meg, bár a magyarság nem tűnt el teljesen. A szomszédos Nagypón is megerősödött a délszláv elem a magyarok rovására, bár az utóbbiak azért itt is maradtak. 1591-ben a faluban 20 családot és 6000 akcse földesúri jövedelmet vettek számba. Az összeírtak az alábbiak voltak: „Bacsó Gergel, testvére Benedök, fia Mátiás, Jovan Valaszity, Dimitar Bernicsovity, fia Petre, Alberd Vince, Kis Tomás, fia Balás, Somogyi István, Csura Máté, Tomás bíró, fia Gyurka, fia Márton, Jovan Valaszity, Radics Dienös, fia Bence, Gyura bíró, Somodi Miklós, Túri Vince, fia János, Gyura Máté, Balás Divics, Zsiro (?) Balás, Martincso János.”22 A két defter alapján 1570/71 után nagyméretű rác betelepedéssel számolhatunk Kengyelen és környékén. Nem elképzelhetetlen, hogy itt nem is spontán népmozgalomról, hanem a török hatóságok (talán a szolnoki szandzsákbégek) által szervezett tudatos telepítésről volt szó. (Több esetben az azonos rác nevek mögött talán rokonság is feltételezhető.) Telepítésre ösztönözhette a hódítókat a magyar lakosság elvándorlása, másrészt viszont a Közép-Tiszavidék védelme is. Szolnokot és Balaszentmiklós erődítményeit a magyar végváriak békeidőben is állandóan támadták, nemritkán egyenesen a lerombolására törtek. A törökök féltették a tiszai fahidat is, amely a Tiszántúlra az egyetlen állandó átkelőhely volt, valamint a közeli Mezőtúr mezővárost, amely a jövedelmező alföldi marhakereskedelem egyik központjának számított. A határvidéken a rácok a magyaroknál megbízhatóbbak voltak az oszmánok számára, adózóként, katonaként egyaránt. 5. A XVII. századi rác népességre vonatkozólag igen kevés adat ismert. A tizenötéves háború pusztításait ezek is megszenvedhették, leginkább talán az 1595. évi őszi harcokat. Október végén Miksa főherceg csapatai felgyújtották Törökszentmiklós várát, majd sikertelenül ostromolták Szolnokot is. A keresztény hadak aligha kímélték a török bázisának tekinthető községeket. További problémát okozott a tatár csapatok sorozatos Szolnok környéki áttelelése is. Ezek nem nagyon tettek különbséget magyar és rác között, és dúlásaikról a vidéken számos adat ismert. A háború pusztításai nyomán Telekszállás már nem települt újjá, de feltehetően Kis- és Nagypó sem. 1658 táján Szeidi Ahmed budai pasa II. Rákóczi György ellen induló hadai is jó hónapig e vidéken táboroztak, sőt Dévaványát és Tiszaföldvárt el is pusztították.23 Hozzájuk hasonlóan talán a rác falvak is megszenvedték a Szeidi-járást, de népességük nem tűnt el teljesen. 1678/9 telén, amikor Tököly Imre kuruc kíséretével 22 Ágoston Gábor: A szolnoki szandzsák 1591-92. évi összeírása. 1. In: Zounuk, 3. A Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve. Szolnok, 1988. 265., 267. p. 23 Soós Imre: Hódolt szolgabíró és hódolt esküdt Heves megyében a XVII. században. In: Archivum, 2. A Heves Megyei Levéltár Évkönyve. Eger, 1974. 13. p. 73
