Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Keményfi Róbert: Tárkányi birsalmaleves
a Nyugat szembenállása. Nagy Sándor ugyanis nem egyszerűen kiterjesztette a görög érdekszférát az Indusig, hanem egyúttal nyitottá tette a mediterrán világot a keleti hatások előtt (J. Geffcken). A medterrán (görög-római) birodalom élet-halál harcot vívott a perzsa (parthus, szasszanida) birodalommal. A háború végét Herakleios császár (610-641) 628- ban kivívott diadala jelentette. - A szembenálló két fél, mindkettő az egyetemesség és kizárólagosság igényével lépett fel egymással szemben, egyúttal hatással voltak egymásra. A nagysándori hagyományokra támaszkodó római monarchia fokozatosan átvette a perzsa külsőségeket, ami első sorban az uralkodó megjelenésére, az udvari ceremóniára és az uralkodó megkülönböztetett tiszteletére (adoratio) korlátozódott. így a constantinusi monarchia isten-császársága közvetlen előzményét láthatjuk a Commodus (180-193) által felkarolt Mythras-misztériumban majd az Aurelianus (270-275) által támogatott napkultuszban (Sol invictus). Herakleios császár még halála előtt megélte Mohamed és az iszlám" fellépését, amit már tehetetlenül szemlélt. A keresztény kései antikvitás szükségszerűen torkollott egyfelől a görögöknél a bizánci korszakba, másfelől az araboknál az iszlám világába. Az antik etnográfiai-földrajzi irodalom szkítái, akik egy a civilizáció szemében kies, kellemetlen éghajlatú vidék lakói, mindenképpen a civilizáció ellenségei voltak. Ebben az értelemben beszélhetünk már az ókorban szokásos barbár képről. Szokás volt ugyanis ezeket a nem civilizált népeket egy kalap alá venni, külsejüket és erkölcseiket bizonyos hagyományos elvek szerint elképzelni. Később azután ezt a képet ebben a formában kézről-kézre adták az elődök az utódoknak: ezt követelte a tekintélyi elv és az irodalmi műfaji szabály.* 12 „Ma már Tacitus sztoikus germánjait sem veszi a tudomány teljesen hitelesnek: tudja, hogy Tacitus is sablonra dolgozott és amellett saját politikai tendenciáit vitte bele néprajzába. Kétféle jellemkép alakult ki így a barbárokról, egy kedvező, tanító célzatú, mellyel az otthonvalókat buzdították az írók jobb erkölcsökre és egy kedvezőtlen, melynek az önexaltáció volt az alapja és célja. Minket ez az utóbbi műfaj érdekel, mert a magyarok - és tegyük hozzá a sztyeppéi népek-„középkori és bizánci jellemzése a legtöbb esetben ennek a kedvezőtlen antik sablon-gyűjteménynek a fegyvertárából került ki. Nevezetesen egy ókori természettudományi elmélet szerint a népek jelleme az égövtől függ: a mérsékelt ég alatt élő népek a legműveltebbek. Ezzel szemben minél északabbra megyünk, az Oceanus felé, annál hidegebb az éghajlat, annál vadabbak és harciasabbak az emberek. Arcuk mindig állatiasabb, beszélni sem igen tudnak, táplálkozásuk is olyan, mint a vadállatoké. Bizonyos zsidó biblikus, apokaliptikus mondák alapján aztán későbbi íróknál e népek a kaukázusi Kaspi-kapu mögé kerülnek, hová Nagy Sándor zárta volna Góg és Mágóg emez ivadékait, abban a biztos tudatban, hogy a végítélet előtt előtörnek onnan és elözönlik a földet az utolsó nap előjeleképpen.” ] 1 „Mommsen hat einmal den Islam den ’Henker des Hellenentums’ genannt (Röm. Gesell. V. 611. ff.)...” - Kornemann, E., Die römische Kaiserzeit. In: Einleitung in die Altertumswissenschaft. Hrsg. A. Gerke undE. Norden. 1914. Bd. 3. 304. 12 Eckhardt S., A magyarság külföldi arcképe. In: Mi a magyar? Szerk.: Székül Gy. 1939 (1992) 87. 640
