Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Keményfi Róbert: Tárkányi birsalmaleves
kutatók. Ha egy-egy kérdést a múlt örökségéből szigorú tudományossággal megvizsgálunk rá kell jönnünk, hogy a valóság és a fikció a ma erősen ható erőben egyaránt jelen van, része a mindenkori identitástudatnak, kultúrának, mozgatója a cselekvésnek. Ascherson, N. a Fekete-tengert, illetve környékén élő népek történetét, mindenkori viszonyát felidézve erről így vélekedik: „A Fekete-tenger környékén, a történelmet tanulmányozva, a romokat látogatva, az emberekkel elbeszélgetve visszaemlékezem egy népi mondára: Ez itt a nagyapám fejszéje: apám új nyelet csinált neki, én pedig új fejet illesztettem rá. Ez az igazság a konstantinápolyi lánccal kapcsolatban is. De ugyanez áll etnikai azonosságokra, és ez az egyetlen bölcs kommentár olyan kijelentésekre, hogy valaki igazi fekete-tengeri görög, igazi szkíta, kozák, orosz, abház vagy ukrán. Azok akik ápolják és új életre keltik ’anyanyelvűket’, olyan ősökkel rendelkeznek, akik általában egy másik nyelvet beszéltek. Akik a ’tiszta’ származást hirdetik, genetikailag bizonyos mértékig keverékek... Ha a szigorú tényekkel szembesül, szertefoszlik még a közös kulturális hagyomány is, mint az etnikai azonosság nyilvánvaló bizonyítéka. Ennek a történetnek - írja a szerző könyvének végső konklúziójaként a múltról elmélkedve, de a jelenhez szólva és abban élve - nem az vet véget, hogy kimutatjuk: a hagyomány téves vagy kitalált. A nemzeti függetlenség követelése nem szűnik meg pusztán azért, mert a nemzeti történelem legitim változata részben vagy egészében hamis (és gyakran ez a helyzet). Annyira szubjektiven valóságos lehet az érzés, hogy egy meghatározott kulturális hagyományhoz vagy ’etnikai azonossághoz’ tartozunk, hogy a dolog objektív társadalmi-politikai ténnyé változik, és nem érdekes többé, hogy milyen füllentésekkel lett feldíszítve. A nagyapa fejszéje továbbra is ott hever az asztalon, csillog, éles és nagyon tartós.”2 S. P. Hantington egy évtizede megjelent könyve az új világrend kialakulása folyamatában alapvető szerepet tulajdonít a civilizációs rendszereknek, a nagy kultúráknak. Úgy véli, hogy a háborús konfliktusokkal is járó átrendeződési folyamat végén keletkező új világot a kultúra felől kell megközelítenünk. Az új világrendre a sokpólusú és sokcivilizációjú berendezkedés a jellemző, s ez a civilizációk harca vagy megegyezése következtében jön létre. Amíg eddig a világrend a nyugati értékek terjedésével, a nyugatiasodással, a nyugati értékrendben való felolvadással volt azonos, most a történelem folyamán először történik meg, hogy más civilizációk is hasonló súlyúakká válnak. Nyugatnak be kell látnia, hogy civilizációja már nem egyetemes csak egyedi. Említett szerzőnk így összegez: „...a hidegháború utáni világ hét vagy nyolc fő civilizáció világa. Az államok érdekeit, ellentéteit éles társulásait kulturális hasonlóságok és különbözőségek alakítják. A világ legjelentősebb országainak többsége különböző civilizációkhoz tartozik. Azok a helyi konfliktusok, amelyekről leginkább valószínűsíthető, hogy háborúkká terebélyesednek, különböző civilizációk csoportjai vagy országok közötti konfliktusok. A politikai és a gazdasági fejlődés meghatározó mintái civilizációnként eltérőek. A világpolitika napirenden lévő kérdései a civilizációk közötti különbségekre vezethetők vissza. A világban oly hosszú ideje meghatározó szerepet játszó Nyugat hatalma fogyatkozik, s a nem nyugati civilizációké nő. A világpolitika sokpólusúvá és sokcivilizációjúvá vált.”3 A fő konfliktusok ugyan a civilizációk törésvonala mentén alakulnak ki, de ez nem jelenti azt, hogy egy-egy civilizáción belül ne jöhetnének lére kisebb jelentőségű konfliktusok. Az, hogy ezek milyen erejűek és milyen gyakoriak véleményünk szerint függ az egyes civili2 Acherson, N.. 2000. 346-348. 3 Hantington, S. P„ 1999. 27. 623
