Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Keményfi Róbert: Tárkányi birsalmaleves
Szabó László MIRE ALKALMAS A NÉPRAJZ? Szabálytalan elmélkedés Napjainkban a világ legkülönbözőbb részein háborúk, fegyveres összecsapások, terrorista akciók tartják rettegésben az emberi társadalmat. Nemcsak a katonákat, hanem a civil lakosságot is hihetetlen veszteségek érik. Menekült áradatok öntik el a háborúba nem keveredett országokat, késztetik adakozásra, jótékony cselekedetekre az egész emberiséget. A modern hírközlés eszközei a televízió, a rádió, az internet, a nyomtatott sajtó betör az otthonokba, a békés hétköznapok részeivé teszi a kegyetlen háborút, a véres pusztulást. Az emberek lassan belefásulnak az áradó, véget nem érő halálhírekbe. Szinte közömbösen nyugtázzák, hogy húsz, ötven vagy akár több száz vagy ezer ember megnyomorodik, elpusztul valahol. Hazánk eddig elkerülte, hogy háborúba keveredjen, hadi esemény terepévé, népe fegyvert fogó katonává váljék. Pedig nagy és nehéz utat tettünk meg az utolsó másfél évtizedben: Magyar Népköztársaságból Magyar Köztársasággá váltunk. Az élesedő belső ellentétek sem késztették népünket fegyverfogásra. Nem kis dolog ez! Déli határainkon túl, érintve a tőlünk elszakított magyarságot is, véres háborúk közepette bomlott fel a Trianonban összetákolt délszláv állam, s e térségben még ma sincs rend és nyugalom. Atrocitások, kormányok, legális pártok által is szított gyűlölködések szenvedői az elszakított magyarság és más kisebbségi sorban élő etnikumok, társadalmi csoportok más szomszédos országokban is. A tömegkommunikáció jóvoltából naponta megidézett térségünkben eseményeket csakúgy, mint a világ távoli részein dúló háborúkat nemcsak megmutatják, leírják a hírszerkesztők, hanem megszólaltatják azokat is, akik jelen voltak, akik átélték vagy megörökítették az eseményeket; újságírók, politikusok, közszereplők kommentálják a látottakat, hallottakat, írottakat, majd szakértőket, a legkülönbözőbb tudományok képviselőit ültetik egy asztalhoz, hogy feltárják, megmagyarázzák és értékeljék az eseményeket. Igyekeznek a hitelesség és az objektivitás függőpecsétjével ellátni az eseményeket még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy valamely politikai párt, érdekcsoport, sajátos célú szervezet szolgálatában állnak. Külön szakma - mert tudománynak nem nevezném - alakult ki napjainkra e célra: a politológia. Egyesíti magában a politizálást, a történészkedést, a szociologizálást, a pszichologizálást, a szubjektivitást, az objektivitást, a statisztikát, a misztikát, a titokzatosságot, a hitet, a retorikát, a delphoi jósdát és ki tudja még mit. Az önkritikát azonban kevéssé, mert fehér holló az olyan politológus, aki az akár már másnap megcáfolódott előjelzéséről, okfejtéséről beismerné, hogy tévedett; inkább új magyarázattal menti a menthetetlent. Hogy kerül a csizma az asztalra? Miért kellett mindezt elmondanom? Nem másért, mint mert a háborús konfliktusok magyarázói, értékelői között - a politológusok kizárásával - említettem a jó néhány tudomány képviselőit is. Nyilvánvaló - hadi eseményekről, háborúkról, háborús konfliktusokról lévén szó -, hogy a hadtudo621
