Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)

Selmeczi László: Lehel vezér kürt mondája

ütközetet követő hasonló eseménynek nyoma sincs a korabeli forrásokban. Ez az esemény a régi Gestában sem volt meg, hiszen a belőle is dolgozó Anonymus megfelelő helyén mindössze annyi olvasható, hogy az életben maradottak hősiesen harcoltak, nem hagyták el, ellenkezőleg segítették egymást. Ákos mester képzeletbeli 40 000 fős magyar hadseregével hatalmas hadjáratban bosszultatta meg az Augsburgnál történteket. (Az események, amelyekről, mint a hadjárat egyes állomásairól írt, igazolhatóan megtörténtek, csak nem 955-ben, hanem a megelőző évtizedekben.59) Az utolsó hadjáratot változtatta át a fél Európára kiterjedő egyetlen diadalmenetté, mintha a 955. évi vereség után a kalandozások félbeszakadása nem kényszerűség lett volna. Ákos mester tehát átértékelte mindazt, amit történetíróink korábban a kalandozások befejeződéséről írtak. Azonban még rajta is túltett Kézai Simon, aki a magyarok által ejtett foglyokat Lehel és Bulcsú kivégzésének ellentételezéseként, valóra váltva fenyegetőzésüket (a császár nemzetéből egy fogoly sem marad többé életben) 20 000 német foglyot, köztük asszonyokat és gyermekeket, végeztetett ki. S ugyanígy kivégeztette azokat a német foglyokat is (mintegy nyolcezer katonát és pajzshordót fejeztek le), amelyekkel az Ákos mester által kreált 40 000 fős magyar hadsereg a regensburgi magyar foglyokat váltotta ki.

Lél vezér kürt mondája akkor került lejegyzésre, amikor a hadi erkölcsök a korábbi időszakhoz képest negatív irányban változtak. Az osztrák krónikák IV. Bélát okolták mindazért a sok kegyetlenségért, amelyet népüknek a magyaroktól el kellett szenvedniük. Valóban, a magyar királyok 1246-tól 1278-ig tíz külföldi hadjáratot vezettek (1246, 1250, 1252, 1253,1260, 1270, 1271, 1273, 1276, 1278), s ezek során mindig a szomszédos nyugati országokat dúlták; főleg Ausztriát és Morvaországot, ritkábban Karintiát és Stiriát, ahonnan tízezer számra hurcolták el a foglyokat.60 A krónikaírásban a kalandozások korának előtérbe kerülésében, ne feledjük, Ákos mester jegyezte le a Botond mondát is, a XIII. század második felének hadi morálja és a beköltöző kunok és jászok társadalmának fejlettsége, pontosabban fejletlensége játszott szerepet, ahol a hadjáratokban bevett szokás volt a szabad rablás, ártatlan férfiak, asszonyok és gyermekek rabszolgasorba hurcolása, ahol a fogolynak semmiféle joga nem volt, ahol a magyar király seregének kun és jász katonái között természetes volt a vérbosszú. Nem lehet kétséges, hogy a kalandozások korának újjáéledéséért a beköltöző kunok (és jászok) társadalmi elmaradottsága volt okolható, amelyen akkor és még jó néhány évtizedig királyaink nem tudtak változtatni.61 A kalandozások korának Ákos mestertől és Kézaitól való átértékelése, mely a dicső múltról, legyőzhetetlen harcosokról szólt, kiknek fegyvereit messzi tájak látták és rettegték, egyaránt melengette szívét nemesnek és nemtelennek, a hadjáratokban résztvevő magyar, kun és jász vitézeknek, utóbbiak éppen társadalmuk viszonylagos elmaradottságánál (bomló nemzetségi társadalom) fogva járultak hozzá történeti mondakincsünk fennmaradásához.

59 MályuszE. 1971. 103-104. Képes Krónika, 1986. 72.

60 GyörlTy Gy. 1990. 278-279.

61 MályuszE. 1971. 101.

349