Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)

Selmeczi Kovács Attila: A rávágó kaszálástechnika elterjedése az Alföldön

a tarlóra hullását. Ennek a munkatechnikának elengedhetetlen velejárója a kaszást követő marokszedő, akinek a kaszavágásnyi rendet azonnal fel kellett nyalábolnia, marokra gyűjtenie, és kötélre terítenie, különben a következő sort nem lehetett volna levágni a ráfekvő gabona miatt. Különösen az aratóbandák esetében volt fontos a munkatempó tartása, amikor több kaszás haladt egymás mellett ferde libasorban; a hátrább lévő kaszások ugyanis csak akkor vághattak, ha az előttük járó kaszás marokszedője már összehúzta a markot. Ennek a racionális munkatechnikának a béraratásban általánosan érvényesülő további sajátossága a munkatársulások, amelyeknél két kaszás után két marokszedő és egy kévekötöző dolgozott.7

Noha a rávágó kaszás aratásnak a 18. század előtti időből nincs nyoma, a Kárpátmedencében a 19. század második felében ez vált legelterjedtebbé „a szemkímélés, a munkaerő-felhasználás és a gépi cséplés egyesített szempontjai alapján”.8 Amíg a 19. században az Alföldön a kaszás aratásnak mind a három változata előfordult, ill. egymás mellett élt, a Dunántúlon és az Északi hegyvidéken a hagyományos sarlós aratást közvetlenül a rávágó kévéző kaszálásforma váltotta fel. Egyedül ez a kaszálástechnika vált ismertté, meghatározó munkaeljárássá. Előnyének számított, hogy a kiscsaládi munkaszervezésbe könnyen beilleszthető volt; a többi kaszálástechnikához viszonyítva lényegesen termelékenyebbnek bizonyult.9 Munkaszervezeti szempontból ugyanis könnyen megoldható váltás zajlott le: a női sarlós arató helyét a férfi kaszás foglalta el; a nő viszont nem a férfi előző szerepkörébe került kévekötözőnek, hanem merőben üj feladatkört, a marokszedés (mint a rávágó-kévéző kaszás aratás jellemző önálló munkafázisa) feladatát kapta meg, mégpedig úgy, hogy az addig használt sarló továbbra is a kezében maradt, de már nem vágó, hanem gyűjtő, marokszedő eszközként.10 11 A kévekötés pedig - a munkafolyamat harmadik fázisaként - továbbra is a férfi munkaerőre épült. Ezzel szemben az Alföldön, ahol a gabonanemüek kaszálása, rendre vágása évszázadok óta férfimunkának számított, és a nők favillával gyűjtötték halomba a tarlóra vágott gabonaszálakat, ill. gereblyével húzták markokra a kévébe kötendő gabonát, tehát sarlót egyáltalán nem használtak. Éppen ezért jóval nagyobb problémát jelentett a rendrevágó technikáról való áttérés a rávágó kaszálásra, mert a férfiak után haladó női marokszedőknek egy mindaddig nem alkalmazott munkaeljárást és eszközhasználatot, a sarlóval való marokszedést kellett elsajátítaniuk."

*

A 19. század elejétől a mezőgazdasági szakirodalomban mind gyakoribb témaként szerepelt a gabonavágás minél alkalmasabb módszerének, technikájának megválasztása. Ugyan Nagyváthy János még 1835-ben is a sarlós aratásmód mellett kardoskodott, amint írta ,,a’ kaszált életnél én rondább munkát, és több vesztegetést nem láttam. Mert ezt se szépen kévébe kötni; se keresztbe, annyival inkább asztagba rakni nem lehet; és így harmada elmaradt, lepergett”.12 Ezzel szemben egy 1823-ban megjelent gazdasági írás

7 Részletes ismertetését adja Balassa Iván 1985. 45-57.

8 Tálasi István 1957. 236.

9 Vö. Kosa László 1967. 27.

10 Természetesen ez időtől a fogazott élű aratósarló helyett a sima élű kaszasarlót használták.

11 Ezzel kapcsolatban szemléletes leírást nyújt Györffy Lajos 1959.

12 Nagyváthy János 1835. 116.

274